Az én nevem Pista gyerek,
Már a földön ülni merek.
Meg is ülök egyenesen,
Vigyázok, hogy el ne essem.
Egyszer volt, hogy nem vigyáztam,
A helyemről tovább másztam;
Meg is jesztém mamácskámat:
Betörtem a fitoskámat.
Jaj, csak immár nagyobb volnék,
Hogy a földön ne guggolnék.
Ülnék vesszőparipára,
S úgy szaladnék a pusztára.
Ülni, ülni, mindig ülni,
Mindig egy helyben csücsülni,
Kopasz földön, lágy szőnyegen:
Így sem, úgy sem tetszik nekem.
Ha kezét adja mamácskám,
Csak úgy tapogat lábacskám.
Tipi-topi… kettőt… hármat…
A bátyáim nem így járnak!
Tipi-topi… kettő… három…
Szaladok én még a nyáron!
Ha nyáron nem, majd későbben,
Majd mikor nagyra nőttem!
