Gondterhes arccal járnak a nagyok,
Szorongó szívvel ifjak, gyermekek.
A gond eggyé tesz koldust, gazdagot:
Borús az ég a magyar föld felett.
Mit hoz a holnap, remegve kérdjük,
Egymás búját, baját, hej, most megértjük!
Tegnapról mára koldus lett a gazdag.
S a koldusok még sokkal koldusabbak!
Messze mi tőlünk ágyúk dörgenek,
Ma messze még, de holnap itt talán.
Országok, népek vérben fürdenek,
Bokréta helyett sebet köt a lány.
Mely szörnyűség! Ember emberre támad.
Feledve, hogy mindnyájan egy Atyának
Vagyunk a gyermekei, édes testvérek,
Isten fiának műve semmivé lett!
Búsan merednek az üszkös falak,
Tegnap itt ház volt, ma – romhalom.
Jólét honolt itt, s most nincs egy falat,
A jókedv helyén átok, sírhalom.
Óh, jaj, hány gyermek lett apátlan árva,
Apjának visszajöttét hiába várva,
S örökös gyásza hány édes anyának!
Még azt se tudja, hol sírja fiának.
Óh, Isten, Isten, édes jó Atyánk,
Vedd le mi rólunk büntető kezed!
Irgalmazz nékünk, tekints le reánk,
Szálljon szívünkbe béke, szeretet!
Uram, ne engedd, hogy a gonosz szellem
Testvért uszítson harcra testvér ellen…
Békés szerszámmá váljon mind a dárda,
Fegyver miatt ne légyen senki árva!
1913.
