Berechet László: Abigél

Gina, regény hősnője, ezerkilencszáz negyvenhárom,
elbúcsúzik otthonától, és azoktól akiket szeret,
mert édesapja beadja a hires árkodi intézetbe,
kis ötödikes gimnazistának a rideg világ őrzi,
kegyetlen, szokatlan törvényei között !

Meg fogom engedni, egy vidéki egyház
leánynevelő intézetben, iskolában…
Ma még örvendj, szép édeslányom voltál nékem..
Szorits magadhoz a te lelkedben,
Bizzom bennem – ami szép volt –

Mentek az osztályba. Megismerkedett egy
leány tanulóval, akivek ültem egy padba.
Most Tanulni szeretnénk, leckémet, Történelmet,
Most emlékezni fogok az órán !…
Mindenre rájön, régen, az régi időkben,
ki volt, az én életében,

” Megyek az szobába, elkezdett hosszú éjszakán”
Gina, álmodott, nem válaszolt semmit,
Ezekkel nem hallom, semmit szavakkal.
A Szép estén különösen árvának érezte magát sötétben,
Most még Zsuzsanna igy jó lett volna,
bárki, aki, benyit, és csak annyit mond:
,, Hogy vagy Gina ?
Milyen az Ágyad ? Aludj jól !”

Mely már is messzebb, mint az álom.
Ám Zsuzsanna Testvér, megfogta a kezét és
Szeliden, áthúzta a kis ajtón.
Másnap felkel reggel, hátha kimenne az egész osztály,
Gyöngyörű udvaron, azon a napon,
Oly szép idők voltak, a nap kisütött.

Vajon hihetne -e ahogy diák legendába.
amelyet a kertben, álló korsós, leányt
formázó szobor alakja köré szó, lányok, képzelete ?
Irjon talán ő is levelet Abigélnek,
aki mindig segit a bajbajutottakon ?

Kuncz Ferenc, Főhadnagy,
Az én számomra : az lenne parancsom,
Elmegy a leányiskola intézménybe,
hamarosan, Ginával összfut,
egykori leány szeretőjével.