Enyhe szépségek lágy virága,
tudom, nekem már nem terem,
hajós vagyok ezrek sorába
viharos, zajló tengeren,
hajós vagyok, ki néha gyenge
hangon siratja életét,
de most a zivatarba zengv
mondja a tenger énekét:
*
Kor, melyben százados igéket
bomlaszt minden rövidke perc,
te vagy az új izzásra éledt
Ezerhétszáznyolcvankilenc,
amikor nyaktilókra szórta
a nap égő sugár-nyilát,
s füstölgő, üszkös, dúlt romokba
omlott egy elkorhadt világ.
Akkor ez a jelszó: Szabadság!
országokon végigsepert,
letörte börtönök lakatját,
s a fukar, úri rögre vert,
jobbágynak azt mondta: szabad vagy,
eredj, élj ember-életet,
neked kelnek most már a magvak,
miket a te kezed vetett.
S ez volt a varázs-szó, amelyre
a földből gyárak ezre nőtt,
s a gyárak torka egyre nyelte
a friss, “szabad” munkaerőt,
de a dolgozók vak csapatja
hasznot most is másnak hozott,
s az áhított aranykor napja
még fel se jött s leáldozott.
S több, mint egy századéven által
virágzott az új vállalat,
kincseket termelt garmadával
és gépeket és házakat,
s míg tengődve cipelte éltét
az, akit nyűtt a vad robot,
gazdája ár-eséstől félt és
“fölös” javakat pusztított.
S a járom egyre görnyesztőbb lett,
de egyre dacosabb a nyak
és gyűlt, csak gyűlt az “értéktöbblet”,
de fűlt a robbanó-anyag,
hangoskodtak a néma lelkek
hirdetve mind a nagy vihart,
s már a költők sem énekeltek
a holdról csipkés, úri dalt.
Fenyegetőn zúgott, dübörgött
a föld haragvó mélye lenn…
Ekkor a szörnyű vér-özön jött,
hullák hevertek végtelen
sorokban, mint a széna-rende
a tarlón, kaszálás után —
míg egyszer végre földerengett
a fény e hosszú éjszakán…
S konok szelek hiába fújnak
még felleget az égre itt:
az ég alján már ég az új nap,
s egy új kor bontja szárnyait.
Kor, amely vad, viharzó vészek
sodrába percet sem pihensz,
te vagy az új, izzóbb s egészebb Ezerhétszáznyolcvankilenc!
1936.
