Alig virrad, a szürke, rongyos tábor
Ott áll már megszokott helyén
És meg nem válik a gyár kapujától,
Míg veszve nincs minden remény.
Hideg a tél, hótól fehér –
És nincs kenyér!… És nincs kenyér!…
A szennyes gyárfalak rájuk merednek
Büszkén, komoran, hidegen;
És mintha mondanák az embereknek
Haraggal, búsan, ridegen:
“Gyávák vagytok, íme, a bér –
Nincsen kenyér!… Nincsen kenyér!”…
“Mit ér az erő izmos karotokban,
Ha nincs bennetek akarat?!
Ha gyáva szívvel, bambán, elhagyottan
Viselitek a láncokat?!
Ha nem mozdul, pezsdül a vér –
Nincsen kenyér!… Nincsen kenyér!”…
“Szeretnétek bejönni, az igába
Hajtani újra nyakatok;
Pénzt gyűjteni, mint egykor, garmadába,
Mikor szántottak rajtatok!
S mit kaptatok a kincsekér’?
Nincsen kenyér!… Nincsen kenyér!”…
“Maradjatok csak künn és ha az észnek
Szavára nem hallgattatok,
Majd megtanít az inség, hogy a létnek
Alapja nemcsak a dolog:
Az összetartás többet ér –
És lesz kenyér!… És lesz kenyér!”…
Az éhes had a fal szavát nem érti,
Tompult aggyal csudákra vár;
Az ész tanácsa elől félve tér ki,
Koldusként házról-házra jár.
Rimánkodik és esdve kér –
Mert nincs kenyér!… Mert nincs kenyér!
