Elhagytam hát a büszke várost,
És annyi fényes palotát;
El a zajongó Dunapartot, –
Maradni nem volt mért tovább.
És odahagytam mindent, mindent,
Oly könnyü szívvel, hidegen;
Csak a kicsiny padlásszobácskát,
Azt soha el nem feledem.
A nagy város magas hajléki
Büszkén tekintének le rám;
A Duna, ha partján bolyongék,
Hideg hullámot vert alám,
Mind azt akarta: őt csodáljam,
S mind azt susogta: nincs hazád!
– Csak a kicsiny padlásszobácska,
Az fogadott, mint jó barát.
