Ezredévek jönnek, mennek
Tünő habján a jelennek,
S titkos örvény forgatagja,
Ami fenn volt, leragadja.
Óriások, szörnyhatalmak,
Hova lettek, merre vannak?
Nagyságukból nincs egy porszem…
S az a világ nincs sehol sem.
Az ős-káosz ködméhébül
régi romra új rom épül,
S új koroknak kürtje harsan
Vágyban, hitben, gondolatban.
S míly csodák, hajh! Mennyi fenség!
Megvalósult képtelenség…
Szolgaláncok szétszaggatva…
S az ész miljó diadalma!
És oh mégis, – vagy oh mégse…
Bármit szült az idő méhe,
S bár sok jósló-fény jelenté –
De az Ige nem lett testté!
Ez örök, gyors káprázatban
Van egy, ami változatlan:
Sötét átok, gyászos bélyeg
Arcán az emberiségnek.
Oh ma is még, úgy, mint régen,
Van, aki él verőfényben,
S ki tengődik, ázva-fázva
Nyomorúság pitvarába’.
A nép nagyobb, de bölcs nem lett,
Ravaszság nyer győzedelmet,
S az igazság, keservébe’,
Ma is búsan néz az égre.
Farizeus, Judáslelkek
Most is nagyban tiszteltetnek;
S ma is az a legjobb köztünk,
Kit mindnyájan megköveztünk.
