Éjfélre kondul a harang,
S száll, száll a hang,
Nehézkesen, tompán, borongva,
Imát vagy tán átkot mormolva,
Mintha a világ lelke volna.
Fönt és alant,
Fönt és alant…
És megmozdul a lomha köd,
Mely szunnyad a város fölött,
S lejtőjén a házak falának,
Merőn figyelnek szét az árnyak;
A szellő félve fut, siet,
Mint akit üldöz valami,
S lépteit vélvén hallani,
Alig, hogy vesz lélegzetet. –
A szédítő, nagy magasságban
A hajnali csillag úgy reszket;
Vajjon mi az, amit érezhet,
Oly elhagyatva, oly magában?!
– S száll, száll a hang,
Fönt és a lant…
Majd gyöngül egyre, mint a sóhaj,
Amíg egészen elhal,
Mint egy szirén
A tenger fenekén.
S nincs semmi nesz…
A holtak perce ez.
