Légy üdvözölve ősz, te föld halála,
Borult egeddel üdvözöllek én,
E szívhez illik bús napod homálya,
S e hervadás a messze föld szinén.
Pusztán, mint téreid, áll életem.
Halálra intesz, üdvöz légy nekem!
Hervadva húll már a levél a fáról,
És elszállt a virágok illata:
Igy tűn el az öröm, csak múlt bujáról
Meg nem feledkezik a szív soha.
Oh hullj levél, majd nyugtot ad e föld;
Ha veszve a remény, mit ér a zöld?
Mit ér a dal nekem a zöld berekben,
Ha csak elmúlt vigalmaimra int,
Hogy én is hittem egykor emberekben,
S hogy minden eltűnt, gyermek álmakint,
S éltemből egy maradt: a fájdalom,
És az, mire taníta, bús dalom.
Dalom, mely mint az ősz a hársfa ágit,
Szinesre festi végreményimet;
Miért irígyled? Elvevé virágit,
És pusztán hagyta ifju éltemet.
Lehúll a lomb, ha oly szinezve áll,
Közelgve csak szebbíti a halál.
Miként legszebb a nap végső sugára,
Legcsillogóbb a hajnal csillaga:
Úgy önti báját a költő dalára
Tikkasztó élte nyájas alkonya.
Órája elmult, megnyeré a bért:
Öröm helyett a fonnyadó babért.
1839.
