Ki homályos magafelejtésben,
Bús gondok közt bolygó tévelygésben
Űzi nyugtát, mely régen eltűnt:
Az paradicsomától távozott,
Annak még lakhelye is átkozott,
Mert reménye pislogni megszűnt.
Liliomi kényének, kedvének
Elkorhódtak; édes érzésének
Rózsáit a szélvész levágta,
Megelégvésének ibolyáit,
Becsületének zöld borostyánit
Egy kártékony féreg kirágta.
Ti példái a hív barátoknak!
Kik környékét erős honotoknak
Fűszerezitek látatlanúl,
Violák! nem vidul balzsamtoktól,
Minden gyönyörködtető tárgyaktól
Végbúcsút vett irgalmatlanúl.
Csak az elfelejtett temetőkben,
A szomorú estike gőzökben
Kornyadoz tövisbokros útján,
Vagy egy példázgató gyászfűzfánál,
Az emlékezet esthajnalánál
Tűnődik örömnapja után.
Elgázolta minden dicsőségét,
Nyereségét és gyönyörűségét,
Közűlök nagy harccal kirontott,
Vége szeretetnek, barátságnak,
Bizodalomnak és kivánságnak,
Minden boldogságról lemondott.
