Akár van jó idő, akár van rosz idő,
Beteg békesség, vagy haldokló háború,
Jó kedv az országban, vagy országos ború;
Bár remény, türelem, mind fáradtan kidől:
– Azért az Üstököst mégis csak megirom.
Sok rosszat megértem, sok baj átment rajtam.
Vártam, hogy majd úgy lesz, a miként volt hajdan.
Nagy esést, inséges esztendőt átéltem,
Az telt be, mit féltem, soha mit reméltem.
– Azért az Üstököst mégis csak megírtam.
Kedves halottam volt csendes ravatalon:
Kikisértem, néztem, mint nő a sírhalom.
Ravatal gyertyája megtértemkor égett:
Irj! csinálj tréfákat, ez a mesterséged!
– Azért az Üstököst csak meg kellett írnom.
Virasztottam sokszor kedves betegemnél,
Forró lélekzése szívem körűl-lengé.
Két kezem imára kulcsolódni vágyott;
Nem lehet! irnom kell sok nagy furcsaságot.
– Azért az Üstököst csak meg kellett írnom.
Levert a kór, testem reszketett a lázba’.
Készültem a porba, lelkem megalázva.
Hallgattam, mikor üt az óra, mely zengi:
“Elég volt; – végeztél; – mehetsz már pihenni.”
– Azért az Üstököst csak meg kellett írnom.
Bezártak börtönbe, négy fal közül néztem,
Hogyan tavaszodik a boldog természet.
Irigylém a koldúst, kinek nincs hol hálni,
Egeret, madarat, ki tud bújni, szállni.
– Azért az Üstököst ott is csak megírtam.
Rossz kedvü a magyar, s széles rossz kedvében
Az ő poétáit választá ki szépen.
Gyérülnek, elfogynak, kik még gondolnak ránk.
Miattad, nemzetem, ma is meghalhatnánk.
– Azért az Üstököst most is csak megírom.
1864.
