Jókai Mór: Mártzius 15-dikén

“Talpra magyar! hí a haza!!!”
Hohó! hát a hatósági
Engedély hová maradt?
Nincs? Hát maradj odahaza,
S ne beszélj ily badarat!
Régen volt a! Már husz éve. –
Akkor szólt igy egy poéta; –
Ki emlékezik e névre?
Petőfinek hítták, vagy mi?
Sok megváltozott azóta:
Jobblesz annak békét hagyni,
A mi most húsz éve történt
– Mártzius 15-dikén.

“Mit kiván a magyar nemzet?”
Ugyan mit kivánna még?
Hiszen minden kivánsága,
De mind végrehajtaték.
Mit “ád még” a magyar nemzet?
Ez a kérdés. – Ki mit mond?
Marad-e még, mit el nem szed
A tizenkét bécsi pont?
Kell-e még néhány millió?
Mondja ki rá az ament
Nem “paraplü-ribillió,” –
De “paraplü-parlament”
– Mártzius 15-dikén.

“Rabok legyünk, vagy szabadok?”
Hát persze, hogy szabadok,
Azért olyat ne irjatok,
Melyért becsukassatok. –
Most húsz éve, egy rab irót
Szabadíta ki a nép;
No ez volna még a szép;
Igy megsérteni a birót!
Ám e nagy nap emlékére
Hogy legyen meg ez is hát:
Becsukatunk egy pár évre
Néhány “bal” journalistát
– Mártzius 15-dikén.

“A magyarok Istenére
Esküszünk!” hohó barátom!
Tiltja azt a konkordátum; –
A magyar számára nincsen
Külön kiváltságos Isten:
“Egy” van, és ez római. –
Ez is közös ügy; direkte
Az imádság se mehet be; –
Csak szent delegáczión át
Szabad hozzá szólani.
Hagyja kinn a náczióját,
Ki lojális honpolgár:
Csak közös honhoz van jussa. –
Pálffy Berti Márcziussa
Jobb tanácscsal is szolgál
– Mártzius 15-dikén.

1848.

Jókai Mór: A nagyszájú hazafiak

Hagymát dörzsölsz a szemedhez
Ugy siratod a népet,
Vaczkort harapsz, hogy savanyu
Legyen tőle a képed.
Nagyot iszol, “csak bor legyék”, lelkednek ez a malaszt, –
Akkor aztán “jöjj igaz szót hallani jámbor paraszt!”

“Nagy az adó!” hát ugyan te
Mit fizetsz Demosthenes?
Soha egy árva batkát sem
Még eddig! No most nevess!
Hasadnak élsz; de hazádtól pénzt és munkát megtagadsz,
S azt várod, hogy még téged is tartson a jámbor paraszt.

“Harczra fel!” S a hol te szolgálsz,
Melyik az az ezred?
Az Untauglik ezred! Te csak
A kuczkód védelmezed.
S ha megjön a sürgetett harcz, magad a sutban maradsz,
Hadd menjen a mészárszékremaga a jámbor paraszt.

“Kezdjük ujra!” Nem félted te
A hazádat a tűztől,
Csak pofád ragyogjon tőle,
Közé dobod az üszköt.
– De ha baj lesz, te magad majd szokás szerint kiszaladsz,
S megadja a tréfa árát itthon a jámbor paraszt.

1878.

Jókai Mór: Az 1848-iki kokárda

Keblemre tűzlek ismét drága jelvény,
Szivemnek rég alvó szerelmese.
Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl,
Miként egy álom, mint tündérmese.
Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak:
Jobb égnek három szinű csillaga!
Szivem dobogva lejt alattad ismét,
S büszkébb reád, miként volt valaha.
– Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Te benned egy a nemzet! Föltünésed
Egész nemzetté tette a magyart;
Czimer helyett vagy pórnak és nemesnek:
Egymásra ismer rólad, s összetart.
Szabaddá létét áldja benned a nép,
S a főnemes – nemes tett zálogát;
Midőn testvérével hiven megosztá
A honszerelem édes szent jogát.
– Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Midőn a föld szabaddá lett, a lélek
Maradhatott-e rabnak még tovább?
A szellemet te oldozád fel egykor
S a néma vágynak fölnyitád szavát. –
A gondolat, a szó, a holt betűsor
Életre kelt s teremte korszakot;
S hol a sötétség és a fény csatáztak,
Az eszmének hősei hordtak ott.
– Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

S ki a dicsőség elmult s eljövendő
Fényét ragyogtad két hazánkra le,
– Emlék s igéret képe – állsz előttünk,
Szivárványcsillag, földön ég jele.
Legyen sötét éj, vagy napfény körültünk,
Balsors, erőszak bárhová taszít:
Keblünkre tüzve légy és mondd el annak,
Hogy a hol állsz, ottan helyén a szív!
– Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Jókai Mór: Tüzes szerelmi vallomás

Szerelméről beszélt nagyon Jankó;
Választottját úgy híták hogy Janka;
Nem volt ugyan valami szép lányka;
De birtoka volt igen sok bankó.

Mondta Jankó, hogy a szive mint ég!
Akár csak egy feneketlen katlan,
Melyben Janka nagysám szakadatlan
Tüzesíthet vasalókat mindég.

A mint mondja, hogy a keble lángol:
Egyszer csak kigyulad a kabátja,
Érzi szagát, a füstjét is látja:
Kigyúlt biz az a szerelmi lángtól.

Hát egy csomag gyufa volt zsebében,
Azt ő addig nyomkodta, dörzsölte,
A szerelmi vallomás hevében,
A míg egyszer lángra lobbant szépen
S Jankó urfi majd ott égett tőle.

Jókai Mór: Névtelen ábránd

Oh be szép volt az az oláh leány,
A kit én itt-meg-itt láttam:
Nem tudom, hogy híják azt a falut?
Nem tudom, miféle forrás mellett?
Nem tudom, mit vitt a fején?
Oh be nagyon szép volt ez a leány.

Talán belé is szerettem volna,
Csak valamivel kisebb lett volna egy ölnél;
De így fél az ember nagyon,
Hogy az ilyen szörnyű magas szépség
Ha valamivel megharagítja,
Úgy üti pofon, hogy arrul kódul!

Jókai Mór: Péter és Pál

Péter a beczézett, Pál a mostohafi,
Az urfi és diák, ez csizmadiafi,
Diák könyvből egyik bölcsességet tanul,
Másikon sem kopik lábszij hasztalanul,

Péter urfi végzett, lett juratus nyalka,
Vár reá a szép lány, s egy kis hivatalka.
Pálnak is kezében van a vándor könyve,
Mikor utnak indul, szeme lábad könybe.

Péter nagyságos úr! hiják diszebédre,
Szüksége van ahhoz pompás öltözékre.
Pálnak van műhelye, hires mester, varga;
A nagyságos urnak csizmáját megvarrja.

Egy karácsony napon Pétert eleresztik,
Azt se mondják neki, mi okozta vesztit?
Elmehet koldulni, s hirdeti a népnek,
Hogy a tudományos pálya milyen vétek.

Pál, ha hozzá fordul, megosztja kenyerét,
Tőle nem vették el jó kérges tenyerét.
Jó hely az a műhely! Az Isten megsegit
– S onnan a miniszter nem csaphat el senkit.

Jókai Mór: Első május

Óh be szép vagy első Május!
Zöld a mező, a fű között
Ezer millió pimpimpáré
S rajta ezer millió bogár.

Óh be szép vagy első Május!
Fák belepve virághóval,
Piros hóval a baraczkfák,
Az orgonafák lilával.

Óh be szép vagy első Május!
Lánykák szednek gyöngyvirágot
S osztogatják az ifjaknak,
Egy-egy csomót tiz krajczárért.

Óh be szép vagy első Május!
Gazda alkuszik zsidóval
Repczéjére, mely virágzik,
S gyapjujára, mely legel még.

Óh be szép vagy első Május!
Csattogány zeng minden ágon,
Dallal, illattal dús a lég.
– De nem ott ám, hol én ülök.