Jókai Mór versei

Jókai Mór: Mártzius 15-dikén

“Talpra magyar! hí a haza!!!”
Hohó! hát a hatósági
Engedély hová maradt?
Nincs? Hát maradj odahaza,
S ne beszélj ily badarat!
Régen volt a! Már husz éve. –
Akkor szólt igy egy poéta; –
Ki emlékezik e névre?
Petőfinek hítták, vagy mi?
Sok megváltozott azóta:
Jobblesz annak békét hagyni,
A mi most húsz éve történt
– Mártzius 15-dikén.

“Mit kiván a magyar nemzet?”
Ugyan mit kivánna még?
Hiszen minden kivánsága,
De mind végrehajtaték.
Mit “ád még” a magyar nemzet?
Ez a kérdés. – Ki mit mond?
Marad-e még, mit el nem szed
A tizenkét bécsi pont?
Kell-e még néhány millió?
Mondja ki rá az ament
Nem “paraplü-ribillió,” –
De “paraplü-parlament”
– Mártzius 15-dikén.

“Rabok legyünk, vagy szabadok?”
Hát persze, hogy szabadok,
Azért olyat ne irjatok,
Melyért becsukassatok. –
Most húsz éve, egy rab irót
Szabadíta ki a nép;
No ez volna még a szép;
Igy megsérteni a birót!
Ám e nagy nap emlékére
Hogy legyen meg ez is hát:
Becsukatunk egy pár évre
Néhány “bal” journalistát
– Mártzius 15-dikén.

“A magyarok Istenére
Esküszünk!” hohó barátom!
Tiltja azt a konkordátum; –
A magyar számára nincsen
Külön kiváltságos Isten:
“Egy” van, és ez római. –
Ez is közös ügy; direkte
Az imádság se mehet be; –
Csak szent delegáczión át
Szabad hozzá szólani.
Hagyja kinn a náczióját,
Ki lojális honpolgár:
Csak közös honhoz van jussa. –
Pálffy Berti Márcziussa
Jobb tanácscsal is szolgál
– Mártzius 15-dikén.

1848.

Jókai Mór: A nagyszájú hazafiak

Hagymát dörzsölsz a szemedhez
Ugy siratod a népet,
Vaczkort harapsz, hogy savanyu
Legyen tőle a képed.
Nagyot iszol, “csak bor legyék”, lelkednek ez a malaszt, –
Akkor aztán “jöjj igaz szót hallani jámbor paraszt!”

“Nagy az adó!” hát ugyan te
Mit fizetsz Demosthenes?
Soha egy árva batkát sem
Még eddig! No most nevess!
Hasadnak élsz; de hazádtól pénzt és munkát megtagadsz,
S azt várod, hogy még téged is tartson a jámbor paraszt.

“Harczra fel!” S a hol te szolgálsz,
Melyik az az ezred?
Az Untauglik ezred! Te csak
A kuczkód védelmezed.
S ha megjön a sürgetett harcz, magad a sutban maradsz,
Hadd menjen a mészárszékremaga a jámbor paraszt.

“Kezdjük ujra!” Nem félted te
A hazádat a tűztől,
Csak pofád ragyogjon tőle,
Közé dobod az üszköt.
– De ha baj lesz, te magad majd szokás szerint kiszaladsz,
S megadja a tréfa árát itthon a jámbor paraszt.

1878.

Jókai Mór: Az 1848-iki kokárda

Keblemre tűzlek ismét drága jelvény,
Szivemnek rég alvó szerelmese.
Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl,
Miként egy álom, mint tündérmese.
Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak:
Jobb égnek három szinű csillaga!
Szivem dobogva lejt alattad ismét,
S büszkébb reád, miként volt valaha.
– Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Te benned egy a nemzet! Föltünésed
Egész nemzetté tette a magyart;
Czimer helyett vagy pórnak és nemesnek:
Egymásra ismer rólad, s összetart.
Szabaddá létét áldja benned a nép,
S a főnemes – nemes tett zálogát;
Midőn testvérével hiven megosztá
A honszerelem édes szent jogát.
– Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Midőn a föld szabaddá lett, a lélek
Maradhatott-e rabnak még tovább?
A szellemet te oldozád fel egykor
S a néma vágynak fölnyitád szavát. –
A gondolat, a szó, a holt betűsor
Életre kelt s teremte korszakot;
S hol a sötétség és a fény csatáztak,
Az eszmének hősei hordtak ott.
– Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

S ki a dicsőség elmult s eljövendő
Fényét ragyogtad két hazánkra le,
– Emlék s igéret képe – állsz előttünk,
Szivárványcsillag, földön ég jele.
Legyen sötét éj, vagy napfény körültünk,
Balsors, erőszak bárhová taszít:
Keblünkre tüzve légy és mondd el annak,
Hogy a hol állsz, ottan helyén a szív!
– Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Jókai Mór: Az egyetlen ápoló

Végkép el voltam hagyatva!
Atyámfia, jó barátom!
Szeretőm és régi szolgám:
Mind elhidegült irántam.

Magam voltam, magam laktam,
Még sem jártak látogatni,
Pedig ott benn olyan szépen
Lehetett volna mulatni.

Csak egy ember volt hű hozzám.
Reggel, délben, este eljött,
Megitatott, ha szomjaztam.
Barátságunk ekép fejlett.

Karon fogott, ha sétáltam,
Úgy ügyelt rám, úgy segéljen,
Mind a két szeme fényére;
Azt mondom, hogy soká éljen.

De kivált a szabad légtül
Igen jól meg tudott óvni,
Mit e derék hű embernek
Nagy érdemül kell felróvni.

Az Isten is áldja őt meg,
A mért értem annyit lábolt.
– Nevére nem emlékezem:
Azt tudom, hogy porkoláb volt.

1858.

Jókai Mór: Igen sok magyar úr emlékkönyvébe

Ültem rakott asztalodnál,
Borod igen jó vala;
Hogy pinczéd legjobb rendben van:
Meggyőződtem általa.

Utaztam a szekereden,
Megnéztem az aklodat;
Gyönyörű szép a ménesed,
Van sok telivér lovad.

Dohányod jó, – pipatartód
Valóságos múzeum;
Az ember nem is sejtene
Ennyi műkincset falun.

Feleséged, leányaid
Zongoráznak gyönyörűn,
Fegyvertárad kincseinek
Az ember szíve örül.

Ekéd, szántóvető géped
A korral szépen halad,
Minden sportsman kifogásán
Túl van kopód, agarad.

Angolkerted, üvegházad
Növényzete ezernyi;
De könyvtárt az egész háznál
Nem bírtam felfedezni.

1860.

Jókai Mór: Azért az “Üstököst” még is csak megirom

Akár van jó idő, akár van rosz idő,
Beteg békesség, vagy haldokló háború,
Jó kedv az országban, vagy országos ború;
Bár remény, türelem, mind fáradtan kidől:
– Azért az Üstököst mégis csak megirom.

Sok rosszat megértem, sok baj átment rajtam.
Vártam, hogy majd úgy lesz, a miként volt hajdan.
Nagy esést, inséges esztendőt átéltem,
Az telt be, mit féltem, soha mit reméltem.
– Azért az Üstököst mégis csak megírtam.

Kedves halottam volt csendes ravatalon:
Kikisértem, néztem, mint nő a sírhalom.
Ravatal gyertyája megtértemkor égett:
Irj! csinálj tréfákat, ez a mesterséged!
– Azért az Üstököst csak meg kellett írnom.

Virasztottam sokszor kedves betegemnél,
Forró lélekzése szívem körűl-lengé.
Két kezem imára kulcsolódni vágyott;
Nem lehet! irnom kell sok nagy furcsaságot.
– Azért az Üstököst csak meg kellett írnom.

Levert a kór, testem reszketett a lázba’.
Készültem a porba, lelkem megalázva.
Hallgattam, mikor üt az óra, mely zengi:
“Elég volt; – végeztél; – mehetsz már pihenni.”
– Azért az Üstököst csak meg kellett írnom.

Bezártak börtönbe, négy fal közül néztem,
Hogyan tavaszodik a boldog természet.
Irigylém a koldúst, kinek nincs hol hálni,
Egeret, madarat, ki tud bújni, szállni.
– Azért az Üstököst ott is csak megírtam.

Rossz kedvü a magyar, s széles rossz kedvében
Az ő poétáit választá ki szépen.
Gyérülnek, elfogynak, kik még gondolnak ránk.
Miattad, nemzetem, ma is meghalhatnánk.
– Azért az Üstököst most is csak megírom.

1864.

Jókai Mór: Valjon lesz-e háború?

Gazdaember a mezőket járja: –
Mi fő a fejében?
Száraz a föld; tán az esőt várja?
Biz elkelne szépen.
Körülnéz a láthatáron,
Tán felhőt, vagy mit vár ott?
“Hogyan áll az én vetésem?
Valjon lesz-e háború?”

Kereskedő ül a kávéházban,
Ott van most a dolga.
Maradhat a boltja,
Van ő annál sokkal jobban páczban,
Körülnézi az ujságot,
Árkeletet, vagy mit vár ott:
“Hogyan áll az én vetésem?
Valjon lesz-e háború?”

Holló, varjú, hosszú sötét rendben,
Házak tetején ül,
Rikács szava hangzik nagy rekedten
Házak tetejérül,
Szeme a ködöket nézi:
Lát-e? vagy csak szagát érzi?
“Hogyan áll a mi vetésünk?
Valjon lesz-e háború?”

Jámbor férj megy haza a kocsmábul,
Egy kicsit elkésett barátságbul,
Pedig otthon várja
Hű élete párja.
Óráját aggódva nézi,
Hangulata nem vitézi.
“Mit csinál a feleségem?
Valjon lesz-e háború?”

1859.

A 15 háborús vers magyar költőktől című válogatásunkat is ajánljuk.

Jókai Mór: Találós mesék

Találjátok ki, hogy mi ez?
Veres inge néki vagyon,
Karddal körülvéve nagyon,
Nem kell neki engedelem,
Még is, a hol kell megjelen.

Hát ezt mondjátok meg, hogy mi?
Nincsen veres sipka nélkül.
Hamar küzd, nehezen békül,
Vagyon neki sarkantyúja,
Az első riadót fújja.

Hát ezt ki találhatja ki?
Tavaszszal jön nagy táborral,
Mikor nagy pusztitást forral;
Biztatják a föld népeit,
Ölje meg, a hol teheti.

Ezt is nehéz kitalálni:
Fiatalon börtönbe’ volt.
Édes, kedves, nem is hajolt,
Vénségére a szabadban
Fás, keserü, haszontalan.

Hát erre ki ismerne rá?
Minden ujja veres plajbász,
Nem barátja a haladás;
Olló is van a kezében,
Ha megfog, – köszönöm szépen.