Napos kis uccák, álmosak, vakok –
rajtuk mély, meleg, alföldi ború.
A tikkadt nyár tovaleng felettük
s barackízű szájjal már az ősz mosolyog,
kacajjal vállamra üt, megbizserget.
Ajándék-tarsolyát vidáman meglóbálja:
ez is, meg az is a tied,
fogadd szívesen!…
Rózsa a kedve, méz a szava,
a hangja puhán simogat.
Kicsit kétkedve, megnyílt szemmel
reábámulok:
igaz-e az ajándék, a szó, –
vajjon higyjem-e… elhiszik-e a hegyek
a sík, a humusz igéretét?!…
Gondtalanul, könnyesen nevetek:
hiszem, hiszem, ma még hiszem!…
Hiszen
a napos kis uccák ujjonganak:
tied az élet, a szerelem!…
