Ábrányi Emil: Névtelen sír.

A temető zugában
Vetettek neki ágyat,
A többiektől távol…
Talán hogy nyomorából
Ne vessen rájuk árnyat!

Ah, nem siratta senki,
És gondját sem viselték!
Mikor ledőlt a porba:
Elhűlve, haldokolva
Az ország útján lelték.

Nem mondta meg nevét sem,
Csak ment a semmiségbe.
Bús lelkét kilehelvén,
Csak egy szó űlt a nyelvén,
Nem több, csak ennyi: Vége!

Ilyen szegény halottat,
Ilyen hitvány halottat
A cifra, fényes, drága,
Szép temető porába
Talán még sose hoztak!

Ó bezzeg a sirásók
El is temették szépen:
Behantolták mulatva!…
Egy névtelen darab-fa
Gubbaszt a sír tövében.

És alszik és enyészik,
És porladoz magában.
És álma hosszu, csendes.
De tán a többi sem tesz
Mást lenn az éjszakában!…

A temető kigyúlad,
Hatalmas lángok égnek.
Koldust ki venne számba?
Se koszorú, se lámpa,
Egy mécs se jut szegénynek.

Bolygó tüzek részvétből
Meglátogatják lopva.
Ott táncolnak felette,
Sáppadt, komor fényt vetve,
Nyom nélkül ellobogva!…

1887.

Ábrányi Emil: Karácsony-est.

Karácsony-est. Egyik fiúnk az égben,
A másik tőlünk roppant messzeségben.
De kárpótlásul itt vagy te magad:
A rózsa, melyből két bimbóm fakadt.

Nekem te most is az vagy, ami voltál,
Mikor először keblemre hajoltál:
A legjobb, legszebb, leghűbb szerető!
A több mint angyal -: az igazi nő!

Vigasztalj!… Éltess!… O maradj velem
Te testet öltött, áldott szerelem!
Alkoss számomra egy külön világot,
Ahol csak békét és nyugalmat látok…

Ahol megenyhűl minden földi bánat,
Ahol nincs más, csak kölcsönös bocsánat,
Ahol minden perc mosolyogva száll,
S egy végső, boldog sóhaj a halál!

1902. december

Ábrányi Emil: Hegyek, isten hozzátok!

Isten hozzátok szép, erdős hegyek!
Már nemsokára én is elmegyek,
S többé viszont nem láttok!
Amíg ti rüggyel lesztek majd tele:
Hervadtan hullok pihenőmre le.
Hegyek, isten hozzátok!

Más, fürge láb fog itt bolyongni majd,
Más hallgat füttyöt és patak-morajt,
Más szem fog nézni rátok;
Vidám nézésü, kedves, ifju szem,
Mely nem tekint szét búsan, betegen…
Hegyek, isten hozzátok!

Üdvözlitek még százszor a tavaszt,
És nem fogjátok észre venni azt,
Hogy engemet nem láttok!
Árasszon rátok fényt s borút az ég.
Viruljatok mások javára még!
Hegyek, isten hozzátok!

Késmárk, 1900.

Ábrányi Emil: Szép téli nap volt…

Szép téli nap volt és az égbolt
Oly nyájasan nézett le rám!
A sokaság közt járva-kelve,
Magamnak e dalt suttogám:

Az emberek gyűlölnek engem,
De mosolyog a szelid ég!
Sugárzó íve, mint más szemnek,
Nekem is épp oly tiszta kék…

Tudom, ha majd új kikeletnek
Pompája nyit völgyön, hegyen,
A rügyező bimbócskát én is
Megindult szívvel nézhetem.

Nem fog lenézni a virág, ha
Mellette némán elmegyek,
S a bokrok, vékony vesszeikkel,
Nem csapdossák meg fejemet…

Madár az erdőn, ágon űlve,
Nem némul el, ha jönni lát, –
Én nekem is, mint bárki másnak,
Elfütyörészi víg dalát.

S a föld, a jó föld, hogyha egyszer
E fáradt ajk végsőt sohajt:
“Pihenj, fiacskám!” örök ágyát
Én nekem is megveti majd!…

Ábrányi Emil: Egy napig éltek…

Egy napig éltek szép virágaid.
A szem gyönyörrel rajtuk fönnakadt,
Oly remekűl volt válogatva mind, –
S szerelmem adta e virágokat.

Elhervad gyorsan minden szép virág,
Elfonnyad mind, amit kert s rét terem,
De mely nyujtotta e virágokat:
Örökké él maga a szerelem!

Csoda-virág! Nem hervad el soha,
Mindennap új fény, új szín hatja át,
Egész a sírig illatos marad,
És neked adja minden illatát!

1881

Ábrányi Emil: Örök haladás

Nem vagyok több széthulló anyagnál,
Az enyészet durván rám tipor;
Elmúlok, ha napjaim lejárnak
S lesz belőlem egy maroknyi por.

De amíg él bennem egy idegszál,
Anyagomban lángot szítva fel:
Annak élek, ami szép e földön,
Annak élek, ami fölemel!

Annak élek, ami halhatatlan,
Mint az égbolt ragyogása fenn,
Múló élet tündöklő eszményi:
Hit, szabadság, lángész, szerelem!

Hűlő testem átadom a földnek,
Hogy helyettem hozzon létre mást;
S küszöbén az örök elmulásnak
Üdvözlöm az örök haladást!