De hidegen fuj az őszi szél…
De sürüen hull a falevél!
De véres az északi nagy csatatér!
Nyáron jártam a kaszárnya udvarát;
Sápadtak voltak a vadgesztenyefák:
Porral fedték elvonuló katonák.
Sápadt sárgák most is: ősz van már,
S amerre az Észak szele jár,
Követik, itt levélhullás, ott halál.
Learattuk itt a termést rég;
Mikor lesz ott aratás elég?
Arató katonák! Mikor lesz elég?
Pápa, 1914. szeptember
Még este barna színbe öltözött
A táj, eső szitált;
Mire a fényes könnyes reggel jött,
Zöld fátyolokban állt.
Éjfélkor lett virágos kikelet
Sírok közt, temetőben
Kisértem akkor szenvedésemet,
S ott hagytam, átmenőben;
Ott hajtja szét most bánat-szirmait,
A vágyam ott sirat,
Hol néma hantnál véget ér a hit.
De él az akarat,
S a csoda-éjben jártam, hitlenül
Eszmékbe mélyedetten,
Nem éreztem a rügyezést körül,
A tavaszt elfeledtem.
Hajnal felé, a nedves réteken
Múltak a századok…
Mert szenvedésem nem maradt velem
Nem vágyom s: nem vagyok.
Sennye, 1913. április 5.
