Garay János: Úti dalok

I.

Messze visznek…

Messze visznek
Messze szép hazámtul;
Mértföldekre,
Mértföldek honán tul.
Merre visznek, meddig érek -,
Nem gondom nekem;
Nyugtom én a távozásban
Föl nem lelhetem.

A szivemben
Mint selyembogárnak
Száleresztő
Tündérek tanyáznak;
Menjek a nap bölcsejéhez,
Át a föld szinén,
Mindenütt csak szent szerelmem
Szálán csüggök én.

II.

Felleg röpül fejem fölött…

Felleg röpül fejem fölött,
Az út alattam elszalad;
De ah szivem marad, marad
Éjszak felé!

Mint mágnestű e szomju szív;
Ha százszor délre löktetik,
Mind százszor visszaszökkenik
Éjszak felé.

Éjszak felé, hol két szép szem,
Nem a földsark jégtengere.
E vonzalomnak ingere!
Éjszak felé.

Garay János: Emlékezet

Gyermek valék s szerettem,
Téged szerettelek;
De néma volt a gyermek,
S meg nem neveztelek.
Oly édes volt, oly édes!
A néma szerelem,
S e néma szent szerelmet
El sem feledhetem.

Epedve nézek egyre
A szép vidék felé,
Hol gyermek álmom éltét,
S ez álmait lelé,
Hol szép szemeid egéből,
Csak üdvöt olvasék,
S mondhatlan érzetemben
Szerettem s – hallgaték.

Feléd nyulok karommal,
Feléd ver a kebel,
S mindennap uj szerelmet,
Uj vágyakat nevel,
A vágy dallá lesz ismét,
Mint hajdan, ajkamon,
De ah! sem vágy sem ének
Közelb azért nem von!

A dal nem ér hozzádig,
Árnyat tapint a kéz,
A szív viszonláng nélkül,
A szem könyűbe vész;
A szép vidék közel van,
És távol van nekem;
S távolban és közelben
Borús marad egem.

Garay János: Gazdag szegénység

Szinaranyból fényes ékszert
Szántam hó nyakadra,
Mely sok ékes hölgy közől fényt
Vonna csak magadra;
Ah de ékét ékszereknek
Bírod önmagadban,
Ritka szíved tündököltet
Soknál gazdagabban.

Szép szövetből drága köntöst
Szántam erre, néked,
S már örültem, új szabása
Mint emeli éked;
Ah de szebben nem ruházna
India kelméje,
Mint ruház, emel ki lelked
Tiszta nőerénye.

Fris virágból szép bokréta
Annyi éke mellett,
Mint diszítné ifjuságod
Hajnalában melled;
Ah de rajta ápolod már
A legszebb virágot,
Kis fiacskád – s benne s véle
Egy egész világot.

Hő keblemből ezt a szivet
Végre hát kitépem,
Egy igaz-gyöngy értékét tán
Véle csak fölérem;
Ah de szívem is birod már,
S minden dobbanását –
Ily szegény és gazdag együtt!
Vedd e köny hullását.

Költőd lelke, érzelemnek
És dalnak bányája,
Dalt merít ki szent mélyéből,
Hogyha sorsa hányja,
Dalt, ha létöröm derűl rá
S szép szemed sugára –
Akkor égő, ekkor édes
Harmat hull arczára.

Garay János: A ligethez

Köszöntelek, te szép liget,
S szelid magányod árnyait,
E csergedő kristályvizet
S e fák vidám sudárait!
Köszöntelek –
A nagy világban kéjt én nem lelek.

E szív, e lágyan érező,
Nemesb hevűletért dobog;
Éretted, oh hon, szép s dicső,
Mely egykor földerülni fog, –
S érettetek,
Oh lány, s barát, ti hűk, ti kedvesek!

S te érted, elrejtett liget!
Hol szívem égi kéjt cserél,
Hol lelkem – e rideg sziget –
Önalkotott világban él,
S ti bennetek,
Kik égtek értem, s égek értetek!

Garay János: Két dalnok

Egy völgynek oldalában,
Falucska végiben,
Két dalnok él szerényen
És egyszerűn igen.

A csattogány az egyik,
Egy bánatos fiú,
Megfosztá szépségétől
Őt a szerelmi bú.

A másik a pacsirta,
Alázva van porig,
Kopott fakó ruhát hord
S az út felén lakik.

De hogyha dalra kelnek
Pacsirta, csattogány;
Az egyik égbe kelve,
A másik lombhonán:

A bájoló zenére
Egész föld megvidul,
S rájok s reá az égnek
Örömkönyűje hull.

Garay János: Románcza a királyfiról

A királyfi hűs ligetben
Kis patak felett,
Andalogva, a habokba
El-elmélyedett.

A habokból vízfenékről
Lányka, mint az ég,
Mint a hattyu hófehéren,
Játszva feltünék.

Karcsu teste liljomozva,
Arcza rózsa volt,
Hónyakára bontakozva
Barna fürte folyt.

“Szép királyfi, hűs habokba
Szállj alá velem,
Hűs hab-árban lágy ölébe
Vár a szerelem.”

Szép királyfi arcza lángol,
Szíve vágy és ver.
“Bátoré a győzelemdíj,
Jer, királyfi, jer!”

És habot fog és halacskát,
Meg tovább lebeg,
S gyenge habbal mossa vállát,
Hí és enyeleg.

És alább száll a királyfi
S mind alábbra száll;
Nem lát örvényt, nem hall orkánt
Lányka hanginál.

“Szép királyfi hűs habokba
Mért jövél velem?
Csába látszat, játszi kép a
Nympha-szerelem.”

Szól a csába csalfa tündér
S átkarolja őt!
Nincs, oh nincs, ki mentni tudná
A vakonhivőt!

Garay János: A távolból

Repülj, lágy énekem,
Susogló szárnyakon,
El messze, szép egem
Hol engem kéjre von,
Hol szebb a lány szeme,
Érzőbb a hív kebel,
S az ifju hő szive
Szent vágyban olvad el.

Lágyan, mint esti szél,
Búsan, mint csattogány,
Mely társért nyögdicsél,
Leljen az égi lány;
Sovárgó szárnyadon,
Mint esti fúvalom,
Epedve csattogjon
Szerelmi súgalom.

Suhanj be véltlenűl
Titkos-szerelmesen,
Ne halljon lesdi fül,
Ne lásson kandi szem,
Tiltott vidékemen
Lánykámat ott leled,
Hol május-téreken
Füzérkét köt neked.