Szeretnék nem szeretni,
S ah mégis lángolok,
Karom kitárul önkényt,
Szivem föl-földobog.
Ki az, kiért igy égek?
Mi az, mi így epeszt?
Jöhet, jöhet-e, kérdem,
Istentől ily kereszt?
Talány vagyok magamnak,
Nincs kit szeretni még;
S ah, mégis érzem, érzem,
Szivem csak érte ég!
Szeresd magyar hazádat,
E szép magyar hazát!
Mely gyermekidnek éltet,
Neked végnyugtot ád,
Mely ezredéven által
Táplálta ősidet,
S mely ezredév után is
Csak tőled kér nevet!
Éjszak fiát mi vonja
Rögéhez más felett?
A szülőföld vonzalma,
A hazaszeretet.
S téged ne vonzna földed,
Az éden kicsiben?
Hol Isten áldást hintett
El völgyön és hegyen.
Tekints körül! hegy és völgy
Mily gazdagon virít!
Melyet, mint hajdan édent,
Négy nagy folyam hasít!
Rónád arany kalásza
Tiz magvat szaporit.
Ki számolná meg erdőd
Fa-milliárdjait.
Hegyeid nemes borágát
Isméri a világ.
Hol van bor, mely Tokajnak
S Ménes nyomába hág?
Ily dús e föld, ily áldott,
Egy minta gazdaság,
Melynél szebbet, sem jobbat
Nem látott a világ.
De hogy legyen, mivé lett
Kezek szorgalma kell,
S minékül nincs ipar s üdv –
Meleg magyar kebel,
Mely honja érdekéért
Lángolni tud s akar.
S ki az, ki igyen érez?
Ha nem te, hős magyar.
Te, a ki hős karoddal
Meg tudtad szerzeni,
Utóbb ezer csaták közt
Mindig megvédeni.
Te nem tudnád mivelni
Megáldott földedet?
Egy ezred éven által
Megszentelt kincsedet.
Szeresd magyar hazádat!
A szép magyar hazát!
Mely gyermekidnek éltet,
Neked végnyugtot ád.
Mely ezredéven által
Táplálta ősidet,
S mely ezred év után is
Csak tőled kér nevet!
Ölelve tartlak,
Ölelve végre!
Te hév szerelmem
Tündéri bére!
Enyém e szép szem,
E nyilt mennyország,
A melybe nézni
Őrök boldogság;
Enyém e szácska,
E bájbeszédes,
E csókolásban
Szerelmes édes,
Enyém e tündér:
Hazáju hó mell,
Magasra szépre
Gyult érzetével:
S mely szép szemedből
Szemembe lángol;
A melyet ajkad
Ajkamra csókol;
A melynek üdvét
Melledbe rejted,
Enyém, oh hölgyem,
Enyém szerelmed!
S e szerelemben
Egész egy éden,
Hol a boldogság
Virágzik nékem.
Oh hölgy, ez érzés
Oly édes, oly nagy!
Nem, oh nem álom!
Te hitvesem vagy!
Mellettem űl szelíden,
Mellette űlök én,
Ő homlokom simítja,
Keblére dűlök én.
Nem szólok, és nem szól ő,
Mindketten hallgatunk.
Csak szűnk verése mondja:
Mi boldogok vagyunk!
Lábunknál a két gyermek,
Egy kis galambkapár,
Virág között a fűben
Csevegve, játszva jár;
Lovával, ostorával
A pajkosabb fiú;
Bábjával a leányka
Félénken összebú.
Az egyikből hazámnak
Én képzek egykoron
Egy szebb jövőre polgárt,
Neked, te drága hon!
A másikat szivének
Hő érzeményivel
Jó honfiú számára
Ő nevelendi fel.
Jó lámpa, régi társam és virasztóm,
Előled az éj korma elhalad;
És én tövises pályám bérczes utján
Közelb, közelb vergődöm általad,
Vedd háladásom a nyújtott világért! –
De ah, mi ez? elalszol-e tehát?
Költőd, ha kell, világokat teremthet,
De nem teremtheti meg – olaját…
Minek kivánjak fényes ragyogást,
Elég, ha tettem, a mit te nekem…
S ha egy könyű hull is sirom porára:
A nap fényét nincs mért irígylenem!
Elment a hős csatába,
Hő keble dobogott,
Kivíni fegyverével
Szabadságot, jogot.
A harczolók sorában
Első volt mindenütt,
Mint vakmerő oroszlán,
Mint lelkes honfi vítt.
S kiért kivítta harczát,
Győzelmes lett a hon;
Budában új király ül
Az ősi trónuson.
De, őt szerelem vonja,
Mely hősi tetteért
Majd myrtuságba fonja
Fürtén a harczbabért.
A hős jön oly lobogva, –
Hit és remény dobog
Keblén, hogy boldogítni,
Hogy boldogulni fog.
A hölgy közelgni látja,
Sikolt, szivére nyul…
Egy percz – és a magasról
A vár sánczába hull.
Mit ér immár a hősnek
Mit ér az uj király?
Szabadság győzedelme,
Az elnyomott viszály?
A hölgy, a ki iránta
Megszegte volt hitét,
Nem birta elviselni
Az érkező szemét.
A hős, ki ily jutalmat
Ily véres bért talált,
Nem tudja elviselni
A kétszeres halált.
Kiment a lányka kis tavára,
A szőke fürtü Habilán,
“Fel, fel, halacska! fel horogra,
Mi kedved ott a tó alán?”
Arany halat fogott a lányka;
“Ereszsz anyámhoz, oh ereszsz!”
Sír a halacska – mond a lányka:
“Ne sírj, anyád a lányka lesz.”
Tovább, tovább sír a halacska:
“Ereszsz el engem, hagyd megyek
Édes hugomhoz.” – Mond a lányka:
“Hugod helyett hugod leszek.”
“Vár sírva nyögve kedvesem rám,
Ereszsz hozzája, oh ereszsz!”
“Menj, mond a lányka, kis szerelmes,
Ha van szerelmed, el ne veszsz!”
Még sokszor elment kis tavára
A szőke fürtü Habilán,
S a halra gondolt s kedvesére –
S egy könycsepp ült szemcsillagán.
Monda isten: nap legyen s szemed lett,
A szerelmi lánggal csillogó szem;
Monda isten: rózsadomb virúljon,
S rózsadomb lett két virágzó arczod;
Monda isten: lágy selyem teremjen,
S terme fürtöd drága szálu selyme;
Monda isten: lenne szűz eperke,
Édes, ízes, teljes és pirosló,
S lőn parányi szácskád az eperke;
Monda végre: tündér kert teremjen,
És te termél csuda báju lányka,
És e kertben fülmilét teremte,
S én levék e kertnek fülmiléje,
Reggel este fönnen énekelvén:
Vajha engem s mindörökre engem
Boldogítna már e nap sugára,
Vajha nékem s mindörökre nékem
Nyilnék üdvösség e rózsadombon,
Enmagamnak kötnék enkaromra
Rabbilincset a selyemhajakból,
S híven, híven őrzeném e kertet,
Semmi más jutalmat nem kivánó:
Csak, hogy benne – én szedhessek epret.
Volt énnekem egykor egy őzikém,
Legelve találtam az éren;
Még most is örűlök a mint felém
Simúla szegényke szelíden.
Ő volt örömöm nekem egyedül,
Csak ő maga kedves előttem,
És síma nyakára szerelmemül
Egy kék szalagot kötöttem.
Mezőre legelni kivittem őt,
Itatni kivittem az érre,
S az ér is örült, ha ivá vizét,
A rét csalogatta füvére.
“Halld, ifjú, birtokos úr vagyok!”
S kincsével az úr kinálgat.
“Nem, kincses ur, arra nem áhitok:
Kincs nékem e kellemes állat.”
Drágán aranyozva, de gőggel is,
A czifra királyfi belépett:
“Halld, pénzt is adok, fiu, földet is!”
“Hagyd nékem az őzfit, a szépet.”
Utána kökényszemü lány jöve,
Vigadni, mulatni az érre,
“Mily kellemes állat ez őzike!”
S leszögzi szemét a mezőre.
“Vidd, angyal, oh vidd el az őzikét;
Nem kérve is a te sajátod!”
S a lány oda nyújtja piczin kezét:
“Örökre, örökre barátod!”
Harmincz nemes Budára tart,
Szabad halálra kész;
Harmincz nemes bajtárs előtt
Kont, a kemény vitéz.
Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi, –
Mint pártütőket hitlenül
Eladta Vajdafi.
Budán a bősz király előtt
Megállnak zordonan;
Szemökben a nemes harag,
S a kar hatalma van.
De trónusán áll a király,
S szól ajkiról a gőg:
“Földig boruljon térdetek,
Ti vétkes pártütők!”
Szólott haraggal s bosszusan, –
A harmincz összenéz, –
Harmincz nemes bajtársival
Kont, a kemény vitéz.
“Nem úgy, király!” kiált a hős;
S megrázza ősz fejét;
Vélnéd, egy erdő rengeti
Hatalmas üstökét.
“Nem úgy király! az égre nem!
A pártütő te vagy!
Te tetted azt, hogy a hazán
Az átok súlya nagy.
Vért s éltet áldozott neked
E nemzet székedért,
S te rút gyülölséggel fizetsz,
Az isten tudja mért!
Vagy visszavíjja ős hazánk
Szabadságát karunk, –
Vagy érte küzdve, hű felek,
Egyért s együtt halunk.
De térdet, zsarnok úr, hogy így
Dúlsz minket és e hont,
Nem hajt neked, sem e sereg,
Sem Hédervári Kont!”
Szólott haraggal s vakmerőn,
Inkább meghalni kész,
Sem hogy térdét meghajtaná
Kont, a kemény vitéz.
És bőszszel a király viszonz,
– S király haragja nagy –
“Halál reád, oly rút halál,
Mint felségsértő vagy!
Halál reád, nyakas vezér,
Te itt is lázitó!”
S zordan mögötte feltünik
Az óriás bakó.
Elsápad a nép, áll a hős,
S áll a harmincz nemes:
Rajtok Zsigmond pillantata
Végiglen tévedez:
“Kezemben élet és halál,
Halljátok, pártütők!
Ki térdel, annak élet int!”
De nem mozdulnak ők!
Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi;
Vérét a hős, ha halni kell,
Nem retteg ontani.
“Hát veszszetek mindannyian,
Haláltok a bitó!
– Mond a király s így veszszen el,
Ha kell, egy millió!”
És mégyen a harmincz nemes
A gyászpiaczra föl;
Vérpallosával a bakó
Kifárad, s újra öl.
S a néma légbe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
Csak a tömegnek ajkain
Egy elnyomott sohaj.
Ki az, ki végsőnek maradt
A harminczból, ki ő?
Hogy mindegyikkel társhalált
Halhasson, a dicső?
Igy áll az őserdők disze,
Az óriási cser,
A fejszés hozzá sujtani
Csak kételkedve mer.
A cser bevárja a csapást;
A bajnok visszanéz,
S szemben fogadja a bakót
Kont, a kemény vitéz.
“Mint bajnokot, mint férfiút,
Igy illet a halál,
Nem gaz, nem órv, egy honfi az,
Ki most e törzsön áll.
Az megtagadja istenét
Egy szolga életért;
A hősnek egy rablét helyett
Halála nyújt babért.
Halálom, és a társaké
Egy véres áldozat,
Melyből a honnak üdv fakad,
Zsigmondnak kárhozat!”
Szólott a hős, sújt a bakó,
A nap homályba vész –
Igy halt el a harmincz nemes,
S Kont, a kemény vitéz.
S a néma légbe nem vegyűl
Csak legkisebbke jaj;
De a tömegnek ajkain
Kel lázadó moraj.
“Zsigmond király, zsarnok király!
– S a zsarnok vére fagy –
Itéleted törvénytelen,
Az ország foglya vagy!”
