Mert kincset, rangot
S fényt nem birok,
Ki mondja, gazdag
Hogy nem vagyok?
A képzeletnek
Dús mezején,
Királyi joggal
Járkálok én;
S van népem, e szív
Szülötti mind;
Kormányzom őket
Szivem szerint,
S a nép alattam
Nem hord igát,
Nem ismer osztályt,
Nem babonát;
Van díszpalástom,
A tudomány,
Rám ölthető ez
Későn korán;
Királyi pálczát,
Azt is birok,
A toll ez, melylyel
Munkát irok.
De mind ezek közt
A korona
Szivem szerelmes
Menyasszonya.
Hon, dicső hölgy, szép királyné,
Oly nagy, oly szent a kebelnek,
Hő fohászim zsámolyodnál
Ím, imádva esdekelnek!
“Szép, dicső vagy és hatalmas,
Gyöngy s aranynyal ékszerezve,
Oldaladnál a királyférj
Mint a nap, sugárövezve!
S fájdalom van írva mégis
Homlokodnak szűz havára,
Halvány arczod szenvedésnek
Néma, csendes tört sugára.
Szép szemedből néha-néha
Nagy nehéz csepp gyöngye serked,
Mintha mély neheztelésnek
Súlya nyomná drága kebled.
Nem vagyunk-e hűk eléggé?
Vagy szegény a szív szerelme?
Nem tiéd-e minden érzet –
Nem tiéd-e minden elme?
Te vagy a gyermek imája,
Te az ifju lángolása,
Te a hölgynek érzeménye,
Te az aggnak végfohásza.
És a férfi őrfigyelme
Véled alszik, véled ébred,
Szent nevednek hallatára
Szíve dobban, lelke éled.
Hon, dicső hölgy, szép királyné,
Oly nagy, oly szent a kebelnek,
Hő fohászim zsámolyodnál
Búd okáért esdekelnek!
S a minő szent, a minő nagy
S óriási hő szerelmünk:
Búborúdat felderítni
Óriásokká leendünk:
Kérdd, s kitépi mind, fejenként,
Vérző keble hű barátját;
Tompa néma fájdalommal
Néked adja egy magzatját;
S a ki minden volt szivének,
Szive hölgyét, örüléssel;
S a javak legfőbb malasztját,
Életét, kéjérezéssel!
S föl! magasra, föl! lobogva
Oltárodra szökken vére!
Üdvöd és virágozásod
Egyedüli tette bére!”
Igy imád, így sír a dalnok,
Keble égvén, szíve fájván,
Néma éjfél sátorában
Rákos ősi hantin állván,
És minek szó és minek lant
Hangot adni képtelen még,
Mint a gyémánt föld ölében
Drága tisztán könyüén ég.
És a szent hölgy, egy istenné,
Méltósága fönségében
S földi mégis, mint anyának,
Köny remegve szép szemében,
A sirót egy néma csókkal
Felszorítja két karára,
Arcza gyászán áttör a kedv,
Mint borún a nap sugára.
Ah, de kedve mint a csillám,
Megszületve, már enyészik,
A ború felvonja gyászát,
Régi sebe újra vérzik.
“Egyenként, igen, szerettek!
Ah, de együtt szétoszoltok;
Magzatok, mig így gyötörtök,
Nem lehet az anya boldog.”
Kertünk alatt egy víg patakcsa mégyen,
Ott álltam én, ott ült ő gyermekével;
A gyermek almát tarta kis kezében.
Igy ül Madonna kisded Jézusával
Mester Corregio müvészi vásznán,
S a gyermek így enyelg a szent anyával.
De, mester! egyet képeden kihagytál!
Nem adva boldog férjet a csoporthoz –
Rajzomban ím a boldog férj is ott áll.
Én bennem sem aludt hajnalodó korom
Rózsás szép tavaszán a meleg érzelem;
Ábránd képzeleteknek
Szárnyán én is emelkedém.
A művészet örök trónja előtt, hol az
Ihlett lelkesedés zöld koszorúja leng,
Esztendőkig epedtem,
Esztendőkig imádkozám.
Ott leltem fakadó érzetim édenét,
Fájdalmim s örömim istenüléseit,
S megzengett az ezüst lant
Könnyű húrja kezem között.
S a mit lelkesedés, a mit az érzelem
Hő honhangzatokon dallanom engedett,
Néked nyújtom öledbe,
Tenéked, szeretett Haza!
Kondúl a vész harangja,
A harczi kürt riad;
Férjed csatára száguld,
Kardot fen a fiad!
Csókold arczukra búcsud
Magyar hölgy, honleány!
Kárpáttól Adriáig
Veszély van a hazán.
Kettő forog koczkán, a
Szabadság és haza –
Ki fogja ótalmazni,
Ha nem saját fia?
Te kösd fel oldalára
A kardot, honleány!
Kárpáttól Ádriáig
Veszély van a hazán!
Te add vitéz kezébe
A lengő lobogót,
Saját gyengéd kezeddel
Varrván belé a szót,
Mely hősi tettre gyújtsa
Mindenkor a csatán;
Kárpáttól Ádriáig
Veszély van a hazán!
Mi az? saját ruhádból
Szab lobogót kezed?
Édes szemed könnyével
Meg és fölszenteled?
Ki az, ki nem rohan, zúg
Ily szent zászló után?
Elő, elő! kiáltod,
Veszély van a hazán!
De te tovább s tovább mégysz,
Letéped gyöngyödet,
A lánczot szép nyakadról,
Kezedről gyűrüdet! –
S kardot cserélsz be érte
Segitni a hazán!
Kárpáttól Ádriáig
Veszély van a hazán!
Légy üdvöz az új pályán,
Hagyd fennen zengenünk:
Rómának, Karthagónak
Hölgyei vannak velünk.
Köss koszorút előre
Babérból honleány!
Mert nagy, dicső lesz e hon
Ily áldozat után.
Leróva lesz a nagy bün,
A súlyos, régi vád:
Hogy hölgye nem szerette
A szép magyar hazát!
Odadta íme kincsét
A magyar honleány –
Férjét, fiát, szerelmét,
Midőn vész volt honán.
Fel, fel magyar csatára!
Lobog az áldozat!
A véres fellegekből
Dicsőbb, szebb nap fakad.
S a dicsnek szent sugárát,
Mely leng majd a hazán,
Testvérileg megosztja
A honfi s honleány.
Nem hallhatta Deák szavait termében az ország,
S fájt vala a vesztés a haza rendeinek.
Egyki nagyot gondolt, s nagy rögtön szóla deákul,
S im az egész gyűlés halla deák szavakat,
Melyike, mondjátok, volt kínosb elviselésre;
Nem hallhatni amazt, vagy pedig hallani ezt?
Igy ült, így nézett, haja így folyt hattyu nyakára,
Ekkora s ilyen az orr, ilyen a biborajak.
Hasztalan; egy hajszála sem az! “Hogy festhet igy ember.”
Őt a szabály vezeti, engemet a szerelem!
I.
Messze visznek…
Messze visznek
Messze szép hazámtul;
Mértföldekre,
Mértföldek honán tul.
Merre visznek, meddig érek -,
Nem gondom nekem;
Nyugtom én a távozásban
Föl nem lelhetem.
A szivemben
Mint selyembogárnak
Száleresztő
Tündérek tanyáznak;
Menjek a nap bölcsejéhez,
Át a föld szinén,
Mindenütt csak szent szerelmem
Szálán csüggök én.
II.
Felleg röpül fejem fölött…
Felleg röpül fejem fölött,
Az út alattam elszalad;
De ah szivem marad, marad
Éjszak felé!
Mint mágnestű e szomju szív;
Ha százszor délre löktetik,
Mind százszor visszaszökkenik
Éjszak felé.
Éjszak felé, hol két szép szem,
Nem a földsark jégtengere.
E vonzalomnak ingere!
Éjszak felé.
Gyermek valék s szerettem,
Téged szerettelek;
De néma volt a gyermek,
S meg nem neveztelek.
Oly édes volt, oly édes!
A néma szerelem,
S e néma szent szerelmet
El sem feledhetem.
Epedve nézek egyre
A szép vidék felé,
Hol gyermek álmom éltét,
S ez álmait lelé,
Hol szép szemeid egéből,
Csak üdvöt olvasék,
S mondhatlan érzetemben
Szerettem s – hallgaték.
Feléd nyulok karommal,
Feléd ver a kebel,
S mindennap uj szerelmet,
Uj vágyakat nevel,
A vágy dallá lesz ismét,
Mint hajdan, ajkamon,
De ah! sem vágy sem ének
Közelb azért nem von!
A dal nem ér hozzádig,
Árnyat tapint a kéz,
A szív viszonláng nélkül,
A szem könyűbe vész;
A szép vidék közel van,
És távol van nekem;
S távolban és közelben
Borús marad egem.
Mondják: a házasság hamis szer,
Kivált költőnek rossz dolog;
A csattogánydal, rózsafelleg
Nők oldalán elpárolog.
Költőd felett, ne félj, ne féljen,
El nem borúl a májuség;
Mert, mely örök derűt mosolyg rá,
Magad vagy a költőiség.
