I.
Ketten együtt két leány
Dombon álltanak,
Rózsa együtt s líliom
Így virágzanak.
Domb alatt vitéz pihen,
Egy sugár fiú;
Mint a dér sütött fenyű,
Néma, szomorú.
Dalnok ő, s a két leány
Szépen kéri őt:
“Mondj nekünk egy éneket,
De szerelmi hőt.”
És az ének megzeneg,
Dalnok ajkiról;
Benne szerelem helyett,
Gyásznak hangja szól:
A mohácsi vércsata
Napját hozta fel:
Meghasonlás a magyart
Mint temette el.
S összenéz a két leány,
Lelkök elborul;
Szép szemükből hő könyűk
Kristálygyöngye hull.
Egyikének atyja lelt
Sírt Mohács alatt;
Másikának kedvese
Volt, ki ott maradt.
Kettejök közt melyike
Volt a vesztesebb? –
Mint a dalnok bánata,
Nincs keservesebb!
Ő anyát veszíte el,
Egyetlen anyát,
Egy csapással mindenét,
A szabad hazát.
II.
Éve múlt; a dombtetőn
Elvonult a tél,
A vidék uj zöldet ölt,
Mosolyog s remél.
A leányok egyike
Dús rokont talált;
Másik a dombon gyürűt
Új jegyessel vált.
Domb alatt egy sírorom
Fű s virágtalan;
Benne a dalnok vitéz
És keserve van.
