Garay János: Két leány

I.

Ketten együtt két leány
Dombon álltanak,
Rózsa együtt s líliom
Így virágzanak.

Domb alatt vitéz pihen,
Egy sugár fiú;
Mint a dér sütött fenyű,
Néma, szomorú.

Dalnok ő, s a két leány
Szépen kéri őt:
“Mondj nekünk egy éneket,
De szerelmi hőt.”

És az ének megzeneg,
Dalnok ajkiról;
Benne szerelem helyett,
Gyásznak hangja szól:

A mohácsi vércsata
Napját hozta fel:
Meghasonlás a magyart
Mint temette el.

S összenéz a két leány,
Lelkök elborul;
Szép szemükből hő könyűk
Kristálygyöngye hull.

Egyikének atyja lelt
Sírt Mohács alatt;
Másikának kedvese
Volt, ki ott maradt.

Kettejök közt melyike
Volt a vesztesebb? –
Mint a dalnok bánata,
Nincs keservesebb!

Ő anyát veszíte el,
Egyetlen anyát,
Egy csapással mindenét,
A szabad hazát.

II.

Éve múlt; a dombtetőn
Elvonult a tél,
A vidék uj zöldet ölt,
Mosolyog s remél.

A leányok egyike
Dús rokont talált;
Másik a dombon gyürűt
Új jegyessel vált.

Domb alatt egy sírorom
Fű s virágtalan;
Benne a dalnok vitéz
És keserve van.

Garay János: A pásztortűz

Sötét az éj, a merre eltekintek,
Alig két lépésig terjed szemem;
Gyermekkoromtól ismerőm e tájék,
Hová visz útam? meg nem mérhetem!

Aludni ment-e valamennyi csillag,
Vagy megvakult köröttem a világ?
Ott mégis ah, egy csillagocska látszik,
Vagy földi tűz? mi a látkörre hág?…

Egy csepp a tenger véghetetlenében!
Parányi mint a Jánosbogara;
Miként ha sírdomb volna a kerek föld,
S ez egy lámpácska égne rajt maga.

Ne félj, a fénypont nem lidércz az éjben;
Sem égi csillag, el nem érhető.
Pásztortűz az, csak közelebbről érd el,
Elég világos és melengető.

Igy gyújt világot a költő az éjben,
A tűz sugári messze látszanak;
Kisértetes lidércznek tartja egyik,
Másnak hideg fény, tünde légalak.

Oh lépj közel, eloszlik a lidércz rém,
A légi csillag máglyául lobog;
Meleg tüzénél csendesen cserélnek
Dalt és regéket csendes pásztorok.

S ha megpihenvén meghallgattad őket,
Megáldod a tűz enyhe melegét;
S talán egy és más dalban vagy regében
Szivednek enyhét, vagy kéjét leléd!

Garay János: Egy ismeretlen széphez

Sugár, de teljes
A termeted,
Kis pille hordja
Lépésedet.

Hajad selyemből
Sötét bogár,
Elbontakozva
Egy tengerár.

Cseresznye-szácskád
Legszebb bibor,
Kedves magadka
Élet-vidor.

S mégis szemedben
Ábránd is ég,
Nem nap, nem is hold –
Egész egy lg.

Mindenben az vagy,
Ó bájalak,
Kit álmaimban
Óhajtalak.

S ó, hogyha ajkad
Ezüst szaván
A szép magyar szót
Még hallanám,

Ha tűz-szemedben
Lelked ragyog:
Ó hölgy, örökre
Rabod vagyok.

Garay János: Hymnus

Kárpátoktól Ádriáig
Zengjen a közének,
S veszszenek, kik ellenállnak
Forró zengzetének!

Kárpátoktól Adriáig
Egy zenét akarnak:
Adjon isten szebb jövőt az
Ébredő magyarnak.

Szebb jövendőt mint a mult volt,
Jobbat a jelennél;
Szebb jövőről régen él egy
Szent hit e nemzetnél.

Adjon néki hírt, hatalmat
A kivítt csatákra;
Nyúgodalmat, de dicsőet,
Annyi belvitákra,

Légyen egység a királynak
S nemzetnek közötte;
Egyiránt mondják az áldást
Papjai fölötte.

Védje törvény a parasztot
Ura ellenében,
És az úr jogát a jobbágy
Tartsa épségében;

És mint vére egy anyának
Hitben és reményben,
Legyen egy a szétszakadt nép
Nyelvben, érzeményben.

S lészen áldás fénykörében
A magyar hazája,
Századokról századokra
Egység oczeánja.

E hitért élünk halunk, mint
Őseink halának,
S általadjuk gyermekinknek
S gyermekink magvának.

S ivadékról ivadékra
Nem szününk remélni:
Kárpátoktól Adriáig
Hogy magyar fog élni!

Kárpátoktól Adriáig
Zengjen hát az ének:
Adjon isten szebb jövendőt
Árpád nemzetének!

Garay János: Hit, remény és szeretet

Téged hiszünk, nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál,
Ki térben és időben
Megfoghatatlanúl,
Mult és jelen s jövendőn
Áldásként átvonúl.

Benned remélünk, Isten!
Mert nyilatkoztatád,
Hogy úgy imádhatunk mint
Kegyes szelid atyát,
Ki szent gondviseléssel
Fejünk felett viraszt,
Ki tévedőknek is nyújt
Szelid, kegyes vigaszt.

Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Ki szent, dicső tanával,
Mely szeretet vala,
Az isten és ember közt
Szent híd gyanánt felállt,
S ki által igy az ég s föld
Egy szép egészszé vált!

Téged hiszünk, nagy Isten,
Ég, föld dicső ura,
Benned remélünk, Isten!
Szelid kegyes atya.
Téged merünk szeretni
Fiadnak általa;
Mert te vagy a szeretet
Legtisztább hajnala!

Garay János: Kettős bú

Szivem, szivem! te bútalan,
Mivé levél?
Haj, ifju bár, kéj és öröm
Benned nem él!
Csak egy leány, csak egy haza
Volt e kebel szent birtoka.

Oh lány, epedve száll feléd
Pillantatom;
Oh hon, oh szent, ölelve tart
Fiúkarom;
De ah, lánykám meghalva rég!
Hazám fölött borús az ég!

Két veszteség, két fájdalom
Búm ingere,
S ketté olvad nehéz szivem
Gyászéneke:
Téged könyez, te szép leány!
Érted vérzik, hazám, hazám!

Garay János: Új-évi ajándék

Tündér leszáll a földre minden évvel,
A népnek üdvöt osztogatni kész, –
Bőség-szarút emel mindkét kezével,
Szeméből létöröm malasztja néz,
S a nép esengő szóval jár elébe:
“Kit vesz közűlök áradó kegyébe?”

S bőségszarúját a tündér kiönti,
Özönnel árad mindenütt malaszt:
Ezt kincs, amazt új hívatal köszönti;
Más kéjvirágot, más babért szakaszt,
S a mint vannak, s kegyében részesűlnek:
Oltárkövére hálaadva gyűlnek.

Ott a malasztot esdezők körében
Sováron a költő is föltekint, –
Boldogság vágya van könyűs szemében;
“Csak én maradtam díjtalan megint?
Csak én küzdéseimnek nincs-e ára?”
Ily bánatos panasz jön ajakára.

És rózsatrónjáról leszól a tündér:
“A kincs dalok jutalma nem lehet!
Érzés világod szebb jutalmakat kér, –
Öleld, miért égsz, szent szerelmedet!”
S kit a költő oly rég imádva kére
A barna lányka lett új-évi bére.

Garay János: Magyar hölgy

Magyar hölgynek születtél,
Áldd érte sorsodat!
Magyar hölgynek születni,
N agy és szép gondolat.
Oh hölgy, ki azt megérted,
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből,
A földön áldva vagy.

Szépnek teremte isten,
Mert hölgynek alkota
Virág a hölgy, az élet
Szépsége, illata;
Gyöngy, drága s ritka gyöngy ő
A szívnek tengerén,
Szelíd és tünde csillag
A szerelem egén.

De te midőn születtél,
Két hívatást nyerél:
A hölgyét s honleányét,
Mert hölgy s magyar levél, –
Te néked szebb, dicsőbb tért
Szabott a végezés;
Születni és szeretni –
Magyar hölgynek kevés!

Te egy alvó hazának
Lányáúl születél,
Fölébredő nemzetnek
Anyjává tétetél;
Mit érne tündökölnöd
Egy büszhödt tó fölött?
Mit, szép virágnak lenned
Gyász sirhalmok között?

Te néked korcs apákat
Jutott, ébreszteni,
Hazádnak tűzhelyéhez
Férjed tériteni,
S szived lángjába mártván
Vezér szövétneked,
Hazád szeretetére
Nevelni gyermeked.

Hogy légyen, a mi nincsen,
Egység e bús hazán;
Minden magyar, mi nem volt,
Csak honfi, honleány, –
Hogy egy gyürűvé forrjon
Árpádnak nemzete!
S e szép arany gyürűben
A gyémánt gyöngye – te!

Magyar hölgynek születtél,
Tedd hívatásodat!
Egy hon nemtője lenni,
Mi szép egy gondolat!
Oh hölgy, ki ezt betöltéd,
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből,
A földön áldva vagy.

Garay János: Az örömhez

Öröm, te csalfa vendég,
Te lenge nád!
Mi ért nincs a szivekben
Szilárd tanyád?

Keblembe is beszálltál,
Oh hittelen!
A szív miket nem érzett
Megjöttöden!

Keblemben is tanyáztál –
Egyek valánk,
Mint két rokon kebelben
Szerelmi láng!

De csalfa vendég voltál,
S nem csalfa csak;
Istentelen tolvajnak
Kiáltalak:

Orúl vivéd magaddal
Szivem szivét,
Egyetlen egy szerelmem
Minden hitét!

Öröm, te csalfa vendég,
Te lenge nád,
Oh, hogy nincs a szivekben
Szilárd tanyád!