A Fasortól a Körútig
útazott egy nő velem:
egy szomorú szőke asszony.
Ezt az arcot ismerem.
Ismerem e kedves arcot,
– így tünődtem az uton, –
ismerem e kedves arcot,
de hogy honnan? – nem tudom.
Igy hervad a fehér szegfű,
mikor elmúlt ideje:
sápad, sárgul, összefonnyad
virága és levele.
S így akadunk néha könyvben
gonddal eltett rózsaszálra.
Nem tudjuk már hogy ki adta?
csak tünődve nézünk rája.
Kedves kisasszony, mondok valamit:
e szó: kisasszony, szinte haragít.
Olyan hideg, olyan örömtelen.
Valami vén pap csinálta nyilván.
Engedje meg, hogy én rövideden
így mondjam:
– Vilma, szép kicsi Vilmám!
Kedves kis Vilma, mily szép a neve!
Az operában sincs ennyi zene.
És mégis, ha így énelőttem áll,
nem a neve lebeg az ajkamon,
hanem mert olyan, mint a rózsaszál,
hadd mondjam olykor:
– Rózsám, angyalom.
– Kisasszony tudja-e, mi ez a szép virág?
– Minálunk “Mécsvirág.”
– Hát ez a kis sárga?
– “Mezei boglárka.”
– És ez a szép piros?
– Ezt nem ismerem.
– Kár. Ennek a neve: “Égő szerelem.”
Év év után nagy tengerbe hullt
amelynek neve Fekete mult,
Az élet útja egyre rövidül
Járok rajt búsan, egyedül.
Ma még a sors kisér virágos ággal
holnap talán már halotti fáklyával.
1922.
Mikor először lépsz az iskolába,
legyen arcodon Jézus nyájassága:
szólítsd köréd a kisgyermekeket,
és símogasd meg kezecskéjüket.
S ha látsz közöttük rútat, rongyosat,
gyermeki arccal búbánatosat,
ismerd meg benn a korán-szenvedőt, –
s öleld magadhoz, és csókold meg őt.
Belgrád alatt az ágyuk morajlása
földet renget a Halál orgonája
Magyar vitéz ott ezernyi ezer
A magyar kézzel az Isten keze ver!
Nem tűrheté az oroszlán tovább
Hogy a patkányok rágják oldalát.
Holtnak vélték pedig csak nyugodott.
Jaj annak kire rákomorodott!
1914. augusztus 4.
