Hogy csókot kértem, elpirult,
S komolylyá vált a kedvesem,
És kezét tiltón felemelte:
– Hova gondol… nem… sohasem!
S hogy mégis-mégis rabló lettem,
Haragudott? Egy percre sem.
Boldog-komoly volt az én arcom,
Ő meg mosolygott kedvesen.
Gárdonyi Géza versei
Gárdonyi Géza: Tavaszi emlék
Tavaszi délután jókedvű társaság
ibolyát szed lenn a Szépasszony-völgyében.
Juliska nem talál: Kevés még a virág.
– Aki engem szeret, ibolyát ad nékem.
Lódul, siet hozzá úrfi és öreg úr:
ez a vallomásnak legkönnyebb formája.
Csak egy sápadt fiú nem szalad, nem mozdul,
pedig neki is van egy-két ibolyája.
Mikor aztán hátramaradtak kettősben,
Juliska mosolygón a szót így folytatta:
– S akit én szeretek, ibolyát kap tőlem.
A fiú erre a kalapját tartotta.
Gárdonyi Géza: Annuska lelkem
Annuska lelkem!
Szeretsz-e engem?
Szeretsz-e engem, szép kökényvirág?
Ne nézz se jobbra,
ne nézz se balra, –
ne nézd, mit mond az irigy világ!
Annuska lelkem,
csókolj meg engem!
Csókolj meg, ha a szivecskéd szeret!
Ne nézz se jobbra,
ne nézz se balra,
csak hunyd le, hunyd le szép kökényszemed!
Annuska lelkem!
Ölelj meg engem!
Ha észre vesz is az édesanyád:
Ne nézz se jobbra,
ne nézz se balra,
mintha a nyakkendőm igazítanád.
1891.
Gárdonyi Géza: A mama elaludt
Essőre hajló nyári délután.
A mama köt. Juliska gombolyít.
Az írnok úr ül némán és bután,
karján tartva a pamut szálait.
A mama bólint. Lágyan hátradül.
Kezéből a kötés lehull.
– “Kisasszony, végre, végre egyedül…”
– Halkabban, írnok úr!
– “Mikéntha lelkem volna e fonál,
és szíve, melyre innen gombolyít:
a szálon hozzám forrósága száll,
és néma boldogságba mámorít.
S ha a végső szál is átrepül,
a lelkem átszáll véle, érezem,
s mint bálvány ülök itt lelketlenül…”
– Halkabban édesem.
1893.
Gárdonyi Géza: Emeleti szép kisasszony
Emeleti szép kisasszony
kikönyököl az ablakon.
Ő a kéklő eget nézi.
Kis darab jut innen néki.
Én meg azt a kék csillagot,
amely a szemében ragyog.
Ő talán az égbe vágyik,
Én csak az ő ablakáig.
Ő ha vágyát elérhetné,
megbánná és visszaszállna.
Én ha vágyam elérhetném,
ott maradnék mindig nála.
1893.
Gárdonyi Géza: Levél a tanyáról
– Bótos úr, bótos úr,
van-e itten papiros?
– Milyen kell violám?
– Rózsaszínű szép piros.
Akin van egy galamb,
meg egy halvány virág is,
s közvitézhez való
egy-két sor írás is.
– Mi legyen az írás?
– Csak annyi hogy: “Pista
tisztel édesapád,
tisztel édesanyád,
és tisztel Boriska…
És tisztel Boriska…”
1893.
Gárdonyi Géza: Gyászoló anyának
Tudom, hiába mutatok az égre,
ön csak a földre néz:
a mélybe,
ahol szívének kincse van elásva.
Tudom, nem hallgat a vígasztalásra.
De ha majd szűnik lelke vihara,
mondja ki e szót térden:
“Mi Atyánk!”
S nézzen az égre. Csillagok raja
ragyog örökös fénynyel mireánk.
S érezni fogja Isten szellemét,
érezni fején atyai kezét.
S hallani fog egy halk hangot az éjben
– Anyám ne búsulj értem!
Gárdonyi Géza: A Margit-szigeten
Sétáltam árván, búsan egymagam
És néztem a rózsák hogy nyílanak.
Virág virághoz hajlik, hajladoz,
s érintkezik a sok virág ajak.
S amint susognak, leheletüket
Mindenfelé érzem a szigeten
Oh édes élet! boldog szerelem!
Egy kékruhás, kenderhaju leány
Jött a mamával a vén fák alatt,
Sárga cipő volt formás lábain,
S én sohse láttam karcsubb derekat;
Két csillag kéklett arcának havában,
A mama pulykásan jött s szigorun.
A kavics zörrent. Én csak álldogáltam.
A lány rámnézett mélán, szomorun.
Gárdonyi Géza: Gyöngy volna
– Gyöngy volna, de inkább gyémántnak vélhető.
Nem gyémánt mégse: fénylőbb drágakő.
Fénylőbb és tisztább, s gyémántnál keményebb.
Mázsás pőrölylyel sujts rá: belemélyed.
Méreg nem fogja. Tűzben meg nem ég.
Örök? valami ez a kicsiség.
– Örök? Mi örök a nagy ég alatt?
– A gondolat.
Gárdonyi Géza: Történetem
Az Úr bement a gyúróműhelyébe.
– Ma csinálok – mond – egypár állatot:
Kell egy bagoly, egy tigris és egy bárány,
meg egy tücsök.
És hozzá is fogott.
De mert kevés volt éppen az agyag,
apró lett némely nagynak szánt alak.
– Ej, – szólt boszúsan, – máma rosz napom van,
nem is vagyok a jóhangulatomban.
És összegyúrva a négy alakot,
belőlük gyorsan engem alkotott.