Csengettek az ajtón, kinéztem
az érckukucskálón keresztül:
egy kisfiú állt ott előttem,
felnézett rám gyémánt-szemestül.
Ugyanolyan volt két szeme,
mint az én fiamnak, a mása
volt az a pár fekete szem,
ugyanolyan fekete lámpa.
Nyíló virág volt a kezében,
virágokat árult, könyörgött, –
s én bevágtam az ablakot
és mormogtam rá, mint az ördög.
Egy kis idő mulva már
nem állt ott, a tér hallgatott.
Csak a márciusi harangok
hirdették a vasárnapot.
Látod, az élet
elcsendesedett!
Zörögnek az úton
fáradt szekerek,
már messze zörögnek,
mert száll a sötét…
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
Földöntuli mámor
forgatja a fát,
mert érzi a felhők
lágy forgatagát.
S elveszti alakját,
elveszti szinét…
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
Felgyújtani lámpád
mit érne? – Sovár
lelked belehullna,
mint esti bogár,
mely táncol a fényre
s nem tudja, miért…
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
Megszűnik a szívben
gond, lárma, harag
s már te is a lengő
Hold sugara vagy!
Cip-cirip… a tücsök lent
pendíti az éjt…
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
Ki hegedűl a fákon át,
honnan jön ez a dallam?
Itt a csend szórja mákonyát
s itt fekszik az avarban
a rózsaszínü makk, amely
kettéhasadva várja,
hogy egy kéz fölemelje majd
a lombok távolába.
Mily lágyan süpped az avar,
ha lépek jobbra-balra!
De most egészen megzavar
egy hegedű hatalma!
Itt béke zsong s az ágakon
remegnek pókfonálok…
De most a fák között a hang
mint lassu vér szivárog.
Ki hegedűl a fákon át,
e dal forrása hol van?
Itt a csend vonja sátorát
fölém a néma lombban.
S míg hallgatom a fák alatt,
e zene honnan árad:
agg törzsükön fényt váltanak
a messze égi tájak.
Van házam, van kertem,
A háznak ablaka van,
a kertben almafa van.
A kertben van egy kút is:
a kútban víz van.
Kaptam egy kisfiút is:
a kisfiúban szív van.
Kitől kaptam? – A széltől,
mely leng a fák felett?
Kitől kaptam? – Az égtől,
mely kék mint a képzelet?
Kaptam, kaptam
hirtelen
garaboncás éjjelen!
Kimentem az országútra,
az útat a szél befútta,
hóval fútta már tele…
Ott állt egy tar jegenye.
A jegenyén ült egy varjú,
vastag csőrében friss sarjú,
sötét szárnyát csattogtatta
és a sarjút ideadta.
De alighogy ideadta,
kisfiacskám sírt alatta.
Kisfiacskám ölbekaptam
és mint a szélvész szaladtam!
De nem szaladtam soká,
mert utólértek a fák.
Fák szelíden mosolyogtak,
körbeálltak, körbefogtak,
és azóta e körön
életem fény és öröm.
E körön túl a halál
feneketlen vize áll,
melybe játszi balgasággal
átnyúlok egy szalmaszállal
és az égre, mely árnyékoz,
fúvok szappanbuborékot!
