Van, kinek csak álmot ád az élet,
Mert reménye csillagokba nyúl:
Ily szivűnek ember mit kivánjon
A valónak boldogságibúl?
Lelke fel s alá szárnyalva vág –
Néki a föld őszi pusztaság!
Jó barát! szivednek óhajtása
Túlcsapongó szárnyat nem visel –
És imígy tenéked jót kivánva,
A dalember könnyen énekel:
Hont szeretsz – a hon körűled áll,
S hű leányt a hű szív majd talál!
Hadd huhogjon a pulyák seregje,
Kik az ismét síkra szállt magyarnak
Az enyészet cziprusán kivűl más
Pályalombot fűzni nem akarnak.
A dicsőség órjástemplomában
Ünnepelni senki sem hivatlan;
S hogyha följut hozzá zászlajával,
A maroknyi nép is halhatatlan.
Nem vagyunk mi népek istenétől
Megvetett és elfelejtett árvák.
Dicsőüljünk! és a népdicsőség
Kapuit számunkra is kitárják!
Tölgy alatt a dombon ültem,
Nyilt daloskönyv térdemen:
Szebb az ének, mely igézve
Lomb alól foly édesen.
Szertenéztem, völgy öléből
Felkanyarg az árnyas ut –
Kis kosár kezén, az úton,
Szőke pórleányka fut.
Elpirulva rám tekinte,
Nagysietve elhaladt, –
Nézve néztem és eszemben
Volt a pajkos gondolat:
Bár lehetnék barna Bandi,
Átölelni hónyakát!
Tudva, csókot jó hiszemben,
Könyves úrnak ő nem ád.
Ültünk szépen a lugasban,
Arcza mellé kedvesemnek
Csintalan kis ág hajolt be,
Félrehajtja – ujra ott van!
Bárha ártogat szememnek,
A kis ágat oh ne törd le!
Mért nem űl a pajkos honn?
Mit keres szép arczidon?
“A rózsához – súgja rég –
Zöld levélke illenék!”
Hölgy kell nekem, pár hű baráti lélek,
S polgárszabadság levegő gyanánt.
Barátom van, szabadságot remélek,
S a pajzán szerelem régóta bánt:
Szivünkben hordván e szent háromságot,
Reá sem érünk hinni jobb világot!
