Lévay József: Gyászoló poharak

A nyájas baráti asztal
Most is áll még és vigasztal,
Hölgye kedves, ura jó;
A kis hajlék szivesen int,
Benne a szív megpihen, mint
Enyhe révben a hajó.

Ámde ott ben a kis házban,
Látom én, hogy mégis gyász van
S tűnőben a sugarak,
Felhő borong fent az égen,
A dal sem ugy szól, mint régen:
Gyászolnak a poharak.

Gyász és pohár összefér-e?
Hisz kedv a pohár testvére
S kedvben a bú mit keres?
A mint kézről kézre járja,
Forrva forr az öröm árja
S ifjul a fő, bár deres.

S mégis! im’ az egybefont sor,
Mint a tizenkét apostol,
Csengő ajku poharak.
Metszve rajtok, hogy kilássák,
Sok külön név, egy barátság:
Más-más élet és alak.

Ezt aggsága terhe nyomja,
Az hevének lőn bolondja,
S néhány mosszebolygva jár.
Kevés, a ki tartja szentül
Régi voltát; s búra csendül
Gazda nélkül a pohár.

Ah! pedig van gazda nélkül
S nem hamar muló emlékül
Rajta fényes név ragyog.
Kétkedvén, hogy ujra lássa,
Mélán nézi többi társa
S a szebb múlton andalog.

A barátság vidám tájit
Legelőször ő hagyá itt,
Méltó hosszan élni még.
Lelke gyorsan visszaszárnyalt,
Honnan a fényt és a láng-dalt
Drága kincsül nyerte rég.

Oh! tegyük fel néma kelyhét,
Ha könnyitni a nap terhét
Még mulatnánk csendesen,
Mintha ő is köztünk volna,
Mintha élne, mintha szólna,
Szívderítőn, lelkesen.

Töltsünk üres poharába
S öntsük ki a told porába;
Tán megérzi azt a holt.
Titkon hadd lebegjen ő itt,
A kit e kis kör dicsőit,
A kit gyászol: Tompa volt!

Lévay József: Karácsonyi verebek

Kemény a tél, zord idő jár.
Ott künn szinte csikorog.
Viskójában szegény özvegy
Két árvával nyomorog.

Holnap derűl fel karácsony,
Várják a nagy ünnepet,
Hiszen a föld Megváltója
Ő értek is született.

Nekik is örömet hirdet
Az a csillag oda fent,
Mely hajdan a betlehemi
Pásztoroknak megjelent.

Vendég nem tekint be nálok,
Vendég mit keresne ott,
Hol a sors a földi jóból
Egy hajszálnyit sem hagyott.

Vendégül száll udvarokra
Néhány didergő veréb,
Fagyos tollát felborzolva
Némán, csüggedezve lép.

Éhínséggel gyötri őket
A kegyetlen durva tél,
Köztök immár egyik-másik
Szinte-szinte elalél.

Dús paloták közelében
Rajtok nincs ki könyörül,
Koldús-társaikhoz jöttek,
Kiket minden elkerül.

Nekik itt a két kis árva
Kenyérmorzsát hinteget,
Bár magok is ritkán esznek
A kenyérből eleget.

Megenyhülnek, felvidúlnak
Az elcsüggedt madarak,
Egy pár még az eresz alatt
Éjjelre is ott marad.

A Jézuska, kit úgy várnak
Reggelre a gyermekek,
Szegény özvegy viskójában
Egész éjen ott lebeg.

Hozza nekik szép álomban
A sok drága, czifra jót,
Téli jó meleg ruhácskát,
Zöld ágon arany-diót.

S hallanak az álmodozók
Csudálatos szép zenét,
A karácsonyi verebek
Hála-adó énekét.

Lévay József: A nádori palotában

Vége a nagy ámításnak!
Nem nyer itt szívet magának
Többé a pokol.
Megszökött a színes, gyáva,
És hazátlan, meggyalázva
Szerte bujdokol.
Hol a fényesarcú
Hitszegő lakott,
Töltött fegyveremmel
Én sétálgatok.

Fuss, áruló ördögfajzat,
Míg lelked gyötrelme zaklat
Földön, tengeren,
S ha nézsz a tenger vizébe,
Képed visszatükrözése
Hóhérod legyen.
Hol a fényesarcú
Hitszegő lakott,
Töltött fegyveremmel
Én sétálgatok.

Ős Budát ne emlegessed,
Hol bajuszod megnevelted,
S többet nem tevél…
Fuss, fuss e kies vidékről,
Melyen a magyar kenyérből
Árulást evél.
Hol a fényesarcú
Hitszegő lakott,
Töltött fegyveremmel
Én sétálgatok.