Ölvedi László: Téli kép

Fehér havon repül a szánkó,
Innen-onnan torony integet,
Lila köd ül a falu felett.
Fehér havon repül a szánkó.

Megáll a szán, valaki köszön;
Nagyot üt a hang szivem falán.
Ember szólt, vagy csak visszhang talán?
Megáll a szán, valaki köszön.

“Járunk, vetünk, aratunk, alszunk;
Fázunk télen, dermedünk nyáron.
A mi álmunk álmatlan álom.
Járunk, vetünk, aratunk, alszunk.

Nyakunkon nyűgös janicsárhad,
Dandárral a vérivó basák;
Százan tartják egy kengyelvasát.
Nyakunkon nyűgös janicsárhad.

Nagy lobbanást itt senki se várjon.
Apró dühök morognak néha;
Csend lesz, mert hús fő a fazékba.
Nagy lobbanást itt senki se várjon.

Elhull az agg, nől a csecsemő.
Régi könyvnek romlik a lapja,
És szertehull dirib-darabra.
Elhull az agg, nől a csecsemő.

Magyar fejfán fakul az irás
S bár lelke van megannyi kőnek,
Ássuk árkát a temetőnek.
Magyar fejfán fakul az irás.”

Elhallgatott – s csend felelt rája.
Hív az alkony: mélylő, méla tó,
Indul a szán és villog a hó.
…elhallgatott – s csend felelt rája.

Valami zörren, vissza se nézek.
Valami villan, valami dobban –
Tán a kasza kérges marokban…
Eh, álmodom, vissza se nézek.

Ölvedi László: A hársfák alatt

Keleti szemem forró parázsát
Hideg arcokba hullatom.
Körülöttem, zúg, kereng az élet,
Zsibongó, lármás ősvadon.

Elhoztam a messzi Nyugatra
Örökös nagy idegenségem;
Testvérektől kaptam örökbe
Szomorú szép ereklyeképen.

S mégis, mégis jártam már erre,
Oly ismerős nekem itt minden;
Hidak, terek, büszke paloták
S a ragyogó “Unter den Linden“.

És egyszerre fülembe zümmög
Szapora hangja régi regének;
Harsan a kürt és felrobognak
Hajrás, dacos magyar legények.

Dobognak a mokány paripák,
Perdül a dob, pattog a nóta.
Nem is hallott soha, soha sem
Ez a város ilyet, — azóta…

Erre járt bús kisértő lelkem
Hadik óbester seregével…
És szememben újra tűz lobog,
Úgy mint akkor, valaha, régen.

Berlin, 1923.

Ölvedi László: Hiveim, merre vagytok?

Vértől piros az élet-árok;
Kemény csatán, akikre várok:
Hiveim merre vagytok?

Másét óvó élő sövényül
Teremtődtem s bár hitem gyérül,
Birom, ameddig birom.

Minden új nap: reményveszejtő,
Minden új út: tétova lejtő,
Zápor mossa, szél veri.

Átokverte bús Dunamente,
Bejárja lelkem éjjelente
S bekocog az ablakon.

Gyújtatlan is bizton gyúlad ott
Szikra lopva, ahol én vagyok;
Repül erre, arra is.

Szivetekbe száll a sziporka,
Hamuba hull – vagy puskaporba?
Elválik majd csakhamar.

Telt marokkal szórom a pernyét
S dúdolok halk, ósdi vecsernyét,
Bánatosat és magyart.

Akarom, hogy akik még élnek,
Mondjanak bár rossznak, kevélynek,
De jőjjenek utánam.

Érsekujvár, 1922.

Ölvedi László: Fátyol és kereszt

Egy napsugaras május délután
Kint jártam a Nyúlak szigetén.
A lomb, a lég, a fű, a föld, a rom
Halkan regélve duruzsolt felém.

Keresni jöttem valakit ide,
A repkényfedte vén kövek közé.
Hiába járok, sohse találom,
A lába nyomát könnyem öntözé.

Csótáros, nyerges paripán ültem,
Vaspáncélos büszke dalia.
Úgy bajra kelni vitézi tornán,
Gondoltam, nem tud senki fia.

Lovam lábán vá sott a patkó,
Az ezüst szög kihull belőle.
Apró tusákban csorbul a kardom,
Hej harcos élet, te rossz, te dőre.

Mindennap mégis megtérek ide,
Hogy megsirassam porba hullva,
K it pogány gőgöm hajszol hasztalan…
S holnap ismét itt vagyok újra.

Fehér, szűzi, szép királyleány,
Homlokán fátyol, kezében kereszt;
Lelke liliom, ajka csupa dal:
Ha küld — maradok; mennék — nem ereszt.

És a fátyolért hiába vívok,
Szürke valónál szebb az álom.
De a keresztet intő kezében,
Hiszem, hiszem, hogy megtalálom.

Budapest. 1922.