Márvány a homlokod,
Szemed sötét zafirverem,
Ajkad rubínmeder,
Mely drága gyöngyöt is terem.
De ennyi kincsedet,
Hogy veszszen a ki rálele,
Habzó homály fedi:
Sötét hajadnak éjjele…
Mégis csudálkozol
Színetlen arcomon, leány? –
Mely kincs után eped –
A bánya népe… halovány!
A hold hallá eskümet –
Több bizonyság kell-e még?
Jegygyürűmön elpirúlva
Reszketett az alkonyég.
Elborúlt az alkonyég:
S egy kiszenvedt hó után,
Mint a hold: úgy gerjedelmim
Elfogyának lassadán.
És azóta nem merek
Égre föltekinteni;
Változó tanúk előtt nem –
Hű szerelmeteskeni!
Csiky Idának
Mi egy szép arc, ha nincs bája?
Mi az ég, ha rám nem kékűl?
A tavasz, ha nincs rózsája,
S a madárka, szárnya nélkűl?
Mi a kagyló, ha nincs gyöngye
S nem ragyoghat drága ékűl?
Az öröm, ha nincsen könye?
S az aranyhal, gyöngytó nélkűl?
Mi a szív, ha nem doboghat:
De magával kinem békűl?
Mi a láng, ha nem loboghat?
Mi az ajk, sohajtás nélkűl?
Az, mi nap nélkül a világ.
S az – hogy im kimondjam végűl; –
Mi egy angyal a mennyország –
S te volnál, szerelem nélkűl!
