Nem engedték hogy megcsókoljam,
mikor hosszú útjára indult,
s most nem tudom már azt sem, hol van,
arcát lesem a fáradt holdban,
s a szomorú esőben érzem
könnyét, amely miattam is hullt.
Szavát ha hallom olykor éjjel,
tüstén illan az irigy álom,
fakón, gyűrötten nézek széjjel
a mindig más, idegen ágyon,
s ijedten nevét kiabálom.
Nem is értem hogy vitte lába,
hogy hallgatott a lélekben víg
szomszédok vigaszos szavára,
hogy’ nem feküdt le inkább csendben
a táncoló utcák sarába!
S a város, amely vele nőtt fel,
a házak és a templomok,
a száz, lényével összenőtt hely
nem ordított és nem szökött fel,
hogy megvédje az ámulót!
Mert mondják: ámuló, nagy szemmel
rakosgatott a kis szobában,
s hogy jött a perc, nem félelemmel,
csak ahogy némán lép az ember
a végzet nem ismert nyomdokában,
elment, őszen, gyöngén, soványan…
Én itt vagyok. S már néha jönnek
bohócruhás, nevető árnyak,
és hívnak, hogy közéjük álljak.
Velük megyek, ám híg örömnek
tűntén, ha magányba löknek,
sokszoros súlya van a csöndnek.
Hát így is eltörhet egy élet?
– kérdem, s nem hiszem, ami történt.
Ám régi, régi ismerősként
tudón-szomorún rámhajol,
s igent bólint sokat tűrt ősök
hagyatéka, hű fájdalom.
1943
