A’ szunnyadó fél földet örökre nem
Fátylozza éjköd, holdtalan éjhomály,
Midőn kelet’ rózsás öléből
Nap mosolyog ki, – letűn az éjgyász.
Hó közt didergő földet örökre nem
Lánczol le metsző szél üveghíd alá,
Hogy ott aludjék renyhe álmot,
Mint hamu sír’ rideg éjjelében.
Tél’ sírbilincsét feltöri a’ tavasz,
Ez a’ teremtés’ tünde menyasszonya,
Ha ez mosolyg: a’ már halott föld
Báj alakot nyer özön virággal.
A’ szenvedés’ vérkönye után öröm –
Sugár dereng föl bánatos arczokon,
‘S a’ fájdalomnak mély keservű
Éneke végre dalokra fordúl.
Ne csüggedezz hát! bárha lenyomva tart
Most érczigában sorsod. Erős kebel,
Hit és reménység nem remegnek,
Nem, ha pokol zajog is köröttök.
1837.
