Kisded! korán elhervadál,
Mint hajnalon letört virág,
Korán sülyeszte sírba a’
Rontó halál’ ádáz keze,
Kivágva kiméletlenűl
Léted’ derülő reggelén.
Arczodnak rózsabíborát
Halott fátyol födözte bé.
Szemed’ mosolygó csillagit
Álom’ homálya zárta el,
Álom’ homálya, a’ melyet
Soká derít fel báj korány. –
De szent nyugalm’ szelid ölén
Megháborítlanúl pihensz,
Boldog vagy, a’ földnek baját
‘S gyötrelmeit nem érezed.
Pihenj, lebegjen hamvidon
Lágy béke ‘s üdvös nyugalom,
Aludj, míg túl nagy álmidon
Felnyílik a’ gyász sírhalom.
A’ támadás’ viradtakor,
Midőn felkél a’ síri por,
– Elhagyva a’ bűnásta hont –
Meglát szülét, testvért, rokont.
1837.
