Zúgó szél zajong, üvöltöz
Völgy’ virágain:
Szívpanasz, nehéz keserv nyög
Lányka ajkain.
Lányka! nézd a’ szél letépi
Völgy virágait:
Igy hervasztja a’ kesergés
Tested’ bájait.
Ősz jön, és sírodra hull a’
Sárga tölgy-levél,
Mellynek árnyiban hiába
Annyit nyögdelél.
Felmosolyg az új tavasznap
‘S látva sírodat –
Elborúl, ‘s harmatkönyűvel
Hinti hamvadat.
És Te alszol! föl nem ébreszt
Szánó harmat-ár,
Bágyadozva reng fölötted
Nap- és holdsugár.
Megjön, a’ kiért esengtek
Kebled’ vágyai,
Hallja, látja veszteségét,
Kelnek jajjai.
Nappalozva, éjjelezve
Küzd fohászival,
És Te hamvadsz, ‘s a’ panaszló
Él fájdalmival. –
1837.
