Most indul a vonat,
Most rabol el tőlem az alkonyat,
A vaskerék úgy csattog a sinen,
Mintha benne hánykódnék a szivem.
A kivilágos ablaksor rohan,
Dübörg a híd, elsiklik a folyam,
S az alvó falvak nem is érezik,
Hogy messze egy sziv most hogy vérezik.
Hogy mint röpül egy síró gondolat,
A merre fut szikrázva a vonat,
Egy messzi szem mint követ egy helyet,
Hogy gyászol el egy perc nagy éveket.
Át városon, erdőkön, falvakon
Barna fátyol mint leng egy kalapon…
Fekete haj… S mint drága ékszeren
A színtörés, mosolygó, tiszta szem…
És a vonat csak csattog és repül
Mindig csak messzebb, könyörtelenül
S szikrazászlója a mozdony felett
Száll, mint égő, fájó emlékezet.
Nyugat, 1910/5. szám
