Annyit beszélnek máma gyűlöletről.
Mondják: a gyűlölet:
csak kötelesség önmagunk iránt.
Önvédelem,
lét- s fajfenntartó érzésáradás.
Nevezik Szentnek,
ösztönös életakarásnak,
haláltmegváltó bűvös csodaszernek,
és “szent” önkívületben
lobogtatják az irtózatos csóvát.
E fonnyadó, kialvó bolygón
mindenki gyűlöl valamit,
mindenki gyűlöl valakit.
Tengerként hömpölyög a gyűlölet köröttünk,
s a szánkig érő véres áradatban
iránytű nélkül, mint hajótöröttek,
fuldoklunk, vergölődünk.
És nincs Noéja ez új vízözönnek.
Noéja nincs, bárkája nincs,
bárkája nincs egy boldogabb, vidámabb,
fehérebb emberfaj számára.
És nincsen Ararát!
Az emberordas
süket a szeretet szavára,
s a gyűlölettel edzi agyarát.
Siralomvölgye ez a föld?
S mi tette azzá?
A Káin-örökség sátángarasa;
agyarkodás, acsarkodás
apák, fiúk és nemzetek között,
e földi Bábel sok csodája,
ezernyi nyelve és bálványa közt.
A Bábel alján sután őgyelegve
– pusztába tévedt bús zarándok –
csodálkozó, riadt szemekkel
csak elnézem a nyüzsgő hadivásárt.
Haragos öklök lendülnek felém,
tarajos nyelvek lázadnak reám,
s én dermedt szívvel, zakatoló aggyal,
megvert kuvaszként tovakullogok
a megbomlott, a százcsodájú
és ezerrémű új Bábel alól.
–
Uram! ha megváltozott őstörvényed,
s ha már a gyűlölet is üdvözít:
bocsáss meg Te gyarló szolgádnak,
hogy szeretettel néz minden teremtett lényre!
Az emberek meg nem bocsátanak.
