I.
Imádkozó hivő tömeg közt
Némán álltam, én, a pogány…
A többinek az ájtatosság
Fénylett arcán, homlokán.
A bánat ült szivemre lassan,
A régi gyötrő bánatom:
Miért nem tudok hinni én is,
Miért nem imádkozhatom?
Miért kisért hivésem nyomán
Az örök árnyék: – kétkedés?
Amit megirtak igaz bölcsek,
Az ép nekem, mért, mért kevés?
II.
Ne higyjetek, hogy a lepke
A világnak csapodárja,
Amért egy nap száz virágszál
Édes kelyhét sorra járja.
Ne higyjétek, hogy a lepke
Szürcsölgette ott a mézet…
A kis lepke kutatni járt
A kelyhekbe csak – benézett.
Csak benézett, hátha végre
Az igazit megtalálja…
S hiába jár gyakran estig,
Pedig az est már – halála.
