A telő vizek partján már a lomb
új színt kapott a kergetőző széltől,
a hó alatt terméketlen zsibong
a föld és puha ölelésre kél föl.
Jár mezítláb a játszó zaj csapatja,
hangos az asszony szája, hogyha mos,
a patakban szennyesét lobogtatja,
s a sárga lébe cuppogón tapos.
Vidám az élet új arca ilyenkor,
házból kioson a kehes öreg,
a szeme olyan, mint a zavaros bor,
s nézése el a messze hegyre megy.
– A tüdővészt, azt ki gyógyítja meg,
csak az élettelen dolgok élete örök? –
kérdi, megfordul és a házba megy,
ágyába fekszik, piros vért köhög,
s a jövő őszt biztos nem éri meg.
1933.
