Salamon Ernő versei

Salamon Ernő: Már ez így van

Már ez így van, édes lelkem,
reccsen a palánk,
akár elmenj, éji óra
már fonódna ránk.
Elégek én, mint a kátrány,
mint a léc növő zsarátján.
Zsindelyes eresz,
engem eleressz!

Már ez így van, édes lelkem,
megöregedünk,
elkopnak a dolgaink is,
elkopnak velünk.
Elkopik a hajunk szála,
elkopik a kéz fogása,
megöregedünk,
fogát hullatja a bába,
éveinknek alkonyába’
mi is lesz velünk?

Már ez így van, édes lelkem,
végre hulló helyre leltem,
őszi hónapom,
firis cserepem,
kis ülőpadom
szívembe veszem
s mint a telt, vidám tarisnyát
vegye vállra Baric Pistát
telepi vihar
bánataival.

Salamon Ernő: Édes éj

Lefeküdtek a munkások,
két lakatos, három ács,
úgy megy az elaluvásuk,
akár a parancsolás.
Ki fektette le a péket?
Száz kiflije odaégett,
szerusz, liszt, szerusz, kalács!

Kőműves a vaskanalat
fogta, tette, úgy van jól,
fogja a malter a falat,
ölelgeti nagyon jól,
kőműves az egy asszonyát,
tégla meg a maltert magát
szorongatja roppantul.

Elaludtak a munkások,
hetven suszter, hat szabó,
csendesülő szuszogásuk
most búvó, most lobogó,
egész tisztes dolgozóság,
hallatja a horkolását:
áha-iha-óha-ó!

Látná magát most a gyáros,
munkása megálmodja,
ő izzad, ő fabrikál most,
fognivalót megfogja,
keserű por keseríti,
vizes melegség hevíti
– E mán munka! – azt mondja…

1939.

Salamon Ernő: Dal decemberben

Szép szeretőm, itt a kék december,
elrepül a zordon krivecekkel
jókedvem, a havasi virág,
rongy a levél, szégyelli az ág.

A felhőket rekedt hangok taszítják,
ilyentájban özvegyek a sziklák,
fázva zúgnak a jeges vizek,
sötét órán közelg a hideg.

Kis kályhádba piros szenet hordok,
(ki tavaszig elél, az lesz boldog)
ülj eléje, gyönge szeretőm,
tépődni a maradék időn.

1936.

Salamon Ernő: A hazatérő éneke ez

Közeledünk. A hajnal mosatlan szövetjén
az áldott táj még alszik, ugatnak a kutyák.
Terül a sötétség, üt a vigasztalanság,
sötét a szomorúság, lenyom a szomjuság.

Szülőházam is itt volt, az ifjuságom itt telt,
magas, erős fiuvá testem is itt szökött,
mezitlen fázó gyermek, kit anyja sem vigasztal,
fázott a talpam, váltig, a rongy s a sár között.

Vajjon mit szól anyám majd? Sikolt-e? Sir-e? Vár-e?
Sok éve messze mentem. Négy éve messze ment
a fiú, aki anyja kenyeréért küzdött. Kenyérért.
Akinek van, nem tudja, mit jelent.

A bőr a csontra száradt. Ki látott ily soványat?
A hangom oly rekedt lett. A szem kialudt.
Ó, olyan az ember, mint az az esőcsepp,
melyet szél kapott fel s vad viharba fujt.

Munkástáj. Sötétség, megbuvás, alázat,
csurgatják üresség s baj szenteltvizét.
Tán örökké menned kell, hogy ki tudj érni innen.
Haragos vidék ez. Csukott száj. Borus ég.

Gábor Istvánnak

Salamon Ernő: Példa hangszerfáról

Néha az erdőn a hatalmas döntők
szép, nemes fát keresnek hegedűknek,
s a fejszefokkal egyet-egyet ütnek,
és kilesik a legjajdulóbb döngőt.

Jaj, mondjam el, hogy engem megütöttek,
meg, meg nagyon, és hogy kínom kilessék,
szörnyeteg fülük szívemre helyezték,
de tudtam én, mit feleljek fülüknek:

Ne sírjon, akit ütnek, ne kiáltson,
vagy hogyha sír, bozótja ne tudja,
a gazkedv derül a minél több gyászon.

Biztos kivágnak, lebukom forogva,
de aki megöl, nagyon is vigyázzon,
rádőlök én és úgy hal tiporodva.

1941.

Salamon Ernő: Nyomoru tájék

Ilyenkor indul el a hegyi szél
s kotródik sirva a marék meleg,
ilyenkor szörnyű vágyaik miatt
szerre pusztulnak el az emberek.
Ilyenkor rothadt fát cipel a nép
télire gyüjtni. Megürül az ágy.
Ki rajt’ fekszik, csak fogja magát
s estére meghal. Nem siratja el
tömött fiók, kövér eledel.

Ilyenkor lesz hideg a nyári ház,
bogas bajokra füst s hideg került,
a betegség is bekopogtatott,
sok lesz a lázas, sok az ingerült,
lázas gyerekre szörnyű este jár,
anyja haját egy szálig tépi ki,
élő gyermeknek tej sem jut ilyenkor,
de a halottat száz kiséri ki.

Salamon Ernő: Sötétség előtt

Hallgatag árnyakban karikázik falakra a délutáni tűz,
a kopott összevissza faragott asztal felett a csönd üzen a lámpaüvegről,
kék edények vízzel a tűzön, búcsúznak a némuló órák,
a húgom valami kicsi dalt énekel a hazaszeretetről.

Olyan szomorúság oson a zárt ablakok sötétülő szemén a távoli égről,
a rosszul záródó ajtó minduntalan hidege újra meg újra ijesztget,
rongyok terülnek mosatlan padlón, recsegnek rozoga székek,
az ellenséges ég vastag patakban fagyó beteg ködöket eresztett.

Durva pokróc fogadja testem magára, szememen megakadt
az új sötét a méla órák élén, álldogálást, hűvös csodavárást
kerülgeti fojtó bánat s oktalan keserű bánat, hiába várni…
mert két hónapja nem vágattam hajat, fél éve hiába keresek állást.

1933.