Salamon Ernő: Kesergő

Mint a szájban a lyukas fog,
eltengődöm, hogyha hagytok,
el én, valahogy!

Lusta csorda sarkán járok,
megrikat por, megbánt árok
és megtúr a bot.

Mint ablakba rakott gyertya,
olyan puhára kevert a
kevés kereset.

Fuvó mellem erejének
dühöt okádnak a vének
s ifju vétkesek!

Pinceszagu tömegházban,
egyedül fetrengek lázban,
árván hagytatok,

én se telet, én se sarat,
én se nyarat, napsugarat,
már nem láthatok!

Már az én nevem: utolsó,
nem törik el, hej, a korsó,
pedig sok vizet

mert ki másnak. Csak cselédnek
hínak gazdáim, mig élnek
és meg nem fizet

semmiféle hatalmasság!
Nékem nem terem igazság,
társam, felesem!

Lekaszálta más a búzát,
piros keserűség húz át
szegény telkemen!

Salamon Ernő: Már ez így van

Már ez így van, édes lelkem,
reccsen a palánk,
akár elmenj, éji óra
már fonódna ránk.
Elégek én, mint a kátrány,
mint a léc növő zsarátján.
Zsindelyes eresz,
engem eleressz!

Már ez így van, édes lelkem,
megöregedünk,
elkopnak a dolgaink is,
elkopnak velünk.
Elkopik a hajunk szála,
elkopik a kéz fogása,
megöregedünk,
fogát hullatja a bába,
éveinknek alkonyába’
mi is lesz velünk?

Már ez így van, édes lelkem,
végre hulló helyre leltem,
őszi hónapom,
firis cserepem,
kis ülőpadom
szívembe veszem
s mint a telt, vidám tarisnyát
vegye vállra Baric Pistát
telepi vihar
bánataival.

Salamon Ernő: Édes éj

Lefeküdtek a munkások,
két lakatos, három ács,
úgy megy az elaluvásuk,
akár a parancsolás.
Ki fektette le a péket?
Száz kiflije odaégett,
szerusz, liszt, szerusz, kalács!

Kőműves a vaskanalat
fogta, tette, úgy van jól,
fogja a malter a falat,
ölelgeti nagyon jól,
kőműves az egy asszonyát,
tégla meg a maltert magát
szorongatja roppantul.

Elaludtak a munkások,
hetven suszter, hat szabó,
csendesülő szuszogásuk
most búvó, most lobogó,
egész tisztes dolgozóság,
hallatja a horkolását:
áha-iha-óha-ó!

Látná magát most a gyáros,
munkása megálmodja,
ő izzad, ő fabrikál most,
fognivalót megfogja,
keserű por keseríti,
vizes melegség hevíti
– E mán munka! – azt mondja…

1939.

Salamon Ernő: Dal decemberben

Szép szeretőm, itt a kék december,
elrepül a zordon krivecekkel
jókedvem, a havasi virág,
rongy a levél, szégyelli az ág.

A felhőket rekedt hangok taszítják,
ilyentájban özvegyek a sziklák,
fázva zúgnak a jeges vizek,
sötét órán közelg a hideg.

Kis kályhádba piros szenet hordok,
(ki tavaszig elél, az lesz boldog)
ülj eléje, gyönge szeretőm,
tépődni a maradék időn.

1936.

Salamon Ernő: A hazatérő éneke ez

Közeledünk. A hajnal mosatlan szövetjén
az áldott táj még alszik, ugatnak a kutyák.
Terül a sötétség, üt a vigasztalanság,
sötét a szomorúság, lenyom a szomjuság.

Szülőházam is itt volt, az ifjuságom itt telt,
magas, erős fiuvá testem is itt szökött,
mezitlen fázó gyermek, kit anyja sem vigasztal,
fázott a talpam, váltig, a rongy s a sár között.

Vajjon mit szól anyám majd? Sikolt-e? Sir-e? Vár-e?
Sok éve messze mentem. Négy éve messze ment
a fiú, aki anyja kenyeréért küzdött. Kenyérért.
Akinek van, nem tudja, mit jelent.

A bőr a csontra száradt. Ki látott ily soványat?
A hangom oly rekedt lett. A szem kialudt.
Ó, olyan az ember, mint az az esőcsepp,
melyet szél kapott fel s vad viharba fujt.

Munkástáj. Sötétség, megbuvás, alázat,
csurgatják üresség s baj szenteltvizét.
Tán örökké menned kell, hogy ki tudj érni innen.
Haragos vidék ez. Csukott száj. Borus ég.

Gábor Istvánnak

Salamon Ernő: Példa hangszerfáról

Néha az erdőn a hatalmas döntők
szép, nemes fát keresnek hegedűknek,
s a fejszefokkal egyet-egyet ütnek,
és kilesik a legjajdulóbb döngőt.

Jaj, mondjam el, hogy engem megütöttek,
meg, meg nagyon, és hogy kínom kilessék,
szörnyeteg fülük szívemre helyezték,
de tudtam én, mit feleljek fülüknek:

Ne sírjon, akit ütnek, ne kiáltson,
vagy hogyha sír, bozótja ne tudja,
a gazkedv derül a minél több gyászon.

Biztos kivágnak, lebukom forogva,
de aki megöl, nagyon is vigyázzon,
rádőlök én és úgy hal tiporodva.

1941.

Salamon Ernő: Nyomoru tájék

Ilyenkor indul el a hegyi szél
s kotródik sirva a marék meleg,
ilyenkor szörnyű vágyaik miatt
szerre pusztulnak el az emberek.
Ilyenkor rothadt fát cipel a nép
télire gyüjtni. Megürül az ágy.
Ki rajt’ fekszik, csak fogja magát
s estére meghal. Nem siratja el
tömött fiók, kövér eledel.

Ilyenkor lesz hideg a nyári ház,
bogas bajokra füst s hideg került,
a betegség is bekopogtatott,
sok lesz a lázas, sok az ingerült,
lázas gyerekre szörnyű este jár,
anyja haját egy szálig tépi ki,
élő gyermeknek tej sem jut ilyenkor,
de a halottat száz kiséri ki.