Salamon Ernő versei

Salamon Ernő: Példa hangszerfáról

Néha az erdőn a hatalmas döntők
szép, nemes fát keresnek hegedűknek,
s a fejszefokkal egyet-egyet ütnek,
és kilesik a legjajdulóbb döngőt.

Jaj, mondjam el, hogy engem megütöttek,
meg, meg nagyon, és hogy kínom kilessék,
szörnyeteg fülük szívemre helyezték,
de tudtam én, mit feleljek fülüknek:

Ne sírjon, akit ütnek, ne kiáltson,
vagy hogyha sír, bozótja ne tudja,
a gazkedv derül a minél több gyászon.

Biztos kivágnak, lebukom forogva,
de aki megöl, nagyon is vigyázzon,
rádőlök én és úgy hal tiporodva.

1941.

Salamon Ernő: Nyomoru tájék

Ilyenkor indul el a hegyi szél
s kotródik sirva a marék meleg,
ilyenkor szörnyű vágyaik miatt
szerre pusztulnak el az emberek.
Ilyenkor rothadt fát cipel a nép
télire gyüjtni. Megürül az ágy.
Ki rajt’ fekszik, csak fogja magát
s estére meghal. Nem siratja el
tömött fiók, kövér eledel.

Ilyenkor lesz hideg a nyári ház,
bogas bajokra füst s hideg került,
a betegség is bekopogtatott,
sok lesz a lázas, sok az ingerült,
lázas gyerekre szörnyű este jár,
anyja haját egy szálig tépi ki,
élő gyermeknek tej sem jut ilyenkor,
de a halottat száz kiséri ki.

Salamon Ernő: Sötétség előtt

Hallgatag árnyakban karikázik falakra a délutáni tűz,
a kopott összevissza faragott asztal felett a csönd üzen a lámpaüvegről,
kék edények vízzel a tűzön, búcsúznak a némuló órák,
a húgom valami kicsi dalt énekel a hazaszeretetről.

Olyan szomorúság oson a zárt ablakok sötétülő szemén a távoli égről,
a rosszul záródó ajtó minduntalan hidege újra meg újra ijesztget,
rongyok terülnek mosatlan padlón, recsegnek rozoga székek,
az ellenséges ég vastag patakban fagyó beteg ködöket eresztett.

Durva pokróc fogadja testem magára, szememen megakadt
az új sötét a méla órák élén, álldogálást, hűvös csodavárást
kerülgeti fojtó bánat s oktalan keserű bánat, hiába várni…
mert két hónapja nem vágattam hajat, fél éve hiába keresek állást.

1933.

Salamon Ernő: Március

A telő vizek partján már a lomb
új színt kapott a kergetőző széltől,
a hó alatt terméketlen zsibong
a föld és puha ölelésre kél föl.

Jár mezítláb a játszó zaj csapatja,
hangos az asszony szája, hogyha mos,
a patakban szennyesét lobogtatja,
s a sárga lébe cuppogón tapos.

Vidám az élet új arca ilyenkor,
házból kioson a kehes öreg,
a szeme olyan, mint a zavaros bor,
s nézése el a messze hegyre megy.

– A tüdővészt, azt ki gyógyítja meg,
csak az élettelen dolgok élete örök? –
kérdi, megfordul és a házba megy,
ágyába fekszik, piros vért köhög,
s a jövő őszt biztos nem éri meg.

1933.

Salamon Ernő: Mogorva nyár

Mogorva nyár,
letörő ág, rideg hegy,
van sodra már
sötétvörös vizeknek.

Kelj, ne heverj!
zendül szava a tájnak.
Pöröly s gerely
felel vissza imádnak.

Pernye, üszök,
rongy, vér, seb, bú kisérnek,
zsindely s küszöb
batyudban el nem férnek.

Lesnek, vigyázz,
parancs, bot, bosszú, vétek,
bús bőjti gyász
és huligán cselédek.

Ne menekülj
földbe, rögökbe, fába,
ülj, ne repülj
csendesebb, jobb hazába.

Hegynek, rögnek
támasztjuk izmos hátunk,
sziklát löknek
szavaink, ha kiáltunk:

Kolera! Vész!
Járvány! Éhség és inség!
Acél, serét,
ólom dagassza pincéd!

Brassai Viktornak

Salamon Ernő: Szegény ember fiának!

Szegény ember fiának
vas kellene nadrágnak!

Homály kéne világnak,
gyújthassa meg lámpának!

Az eső szalmazsáknak,
vihar éji óráknak!

Zárás pincébedugás
kéne s rögönaluvás!

Tikkadó víz. Gonosz fa
kedves szívét felhúzza!

Mocsárral elkeverjék,
földdel döngessék mellét!

Baj, kamat és puszta víz
csüggesszék a sírban is!

Fiai szolgáljanak,
sót, rezet kapáljanak!

Unokái haljanak,
leányai háljanak!

Szegény ember fiának
kötél kéne barátnak!

Amiért, hej, amiért!
Semmi másért, csak azért!