Salamon Ernő: Gurucsa

Gurucsa, gurucsa,
gurucsa, gurucsa verd meg,
gurucsa, gurucsa,
gurucsa, krúcsa tekerd meg!

Zsidókovács volt a dédem,
fű az ebédem,
lengyel faluban
fogantam búban.

Bezzeg a városi az
jókedvű, mint a piac,
én csak hűlök a házban,
mióta élek, csak fáztam,

mióta élek, csak hűlök
mióta élek, nem ülök,
ölelem, ha fáradok
a ködöt s a fagyot.

Decemberben se nadrág,
elvették és eladták!
E már micsoda élet?
Kehes bennem a lélek!

A vizet hordja az egyik,
másik eszi a veknit,
másik eszi a kávét,
enyémét és az anyámét.

Gurucsa, gurucsa,
gurucsa, gurucsa verd meg,
gurucsa, gurucsa,
gurucsa, krúcsa tekerd meg!

Salamon Ernő: A vad halála

Ma ég a bőrömön kátrányban ótvar,
csak jönne már a gyávitó setétség,
csak ülne el az állat s a cselédség,
éjjel, magam, én bekenem szurokkal.

Meg nem másit követség, se nevetség,
úgy elégek, mint szikrára kapott haj,
ki arra vágyik, ahol halhat ott hal,
csak talál máglyát, máglyát vagy kemencét.

Ha a város a húsomtól vörös lesz,
minthogy nem élek elmondom mit összes
éveimen nem mondtam, elharaptam

s úgy zeng torkomon az állati bőgés,
hogy félve lapul várva nagyidőt és
elsárgul az ember a lyukakban.

Brassai Viktornak

Salamon Ernő: Szépen száll a szegénység

Szépen száll a szegénység,
szállhat könnyű szívvel,
kit más táji könnyű sor,
kit betegség hí el.

Kétszersemmi béremet
ingembe kötöttem,
azt is, azt a keveset,
kutyáknak vetettem.

Szolgáltam a házadnak,
barmodnak, fiadnak,
láncos engedelmese
voltam a lányodnak.

Tőlem tellett cifrára,
munkámból dagadtál,
de se szó, se köszönet,
ebeid közt hagytál.

Üthetitek nyomomat
végig hét határon,
szolgatartó kedvetek
többé nem szolgálom.

Salamon Ernő: Szegény-ének pusztuláskor

Megöregszik az idő,
víz jár altatónak,
megbutul a kerti kő,
sáros lesz a hónap,

meglátogat a sár,
szél fúj a kabátban,
kenyértelen a kosár,
a dél puliszkátlan.

Kövér házban gyül a láng,
óvatos a pénzes,
vizes láz terül alánk,
vizes és penészes.

Ezer ősz óta fáj így,
ez az elhagyottság,
a kehes, rühes, irigy,
ronditó konokság.

Az ember hülésbe tapos,
melle vért ereszt át,
szeget üt a lakatos,
az asztalos deszkát.

Rongyos, foltos, véresek,
minden megfullasztott!
Nyugdíjasok! Béresek!
Munkások! Parasztok!

Salamon Ernő: Kolónia

Szél harap a fákba,
fordulj a szalmádra,
tégy az üst alá szenet.
Mogorva vidék, zord emberek.

– Nem bontunk ma kásztát,
eső van, hát nyugodjék.
A napszámos munkást
haza hajhászták.

Hazaküldték, hazament,
drótra jár az ajtó,
félre fut a füst,
könnyet csíp a szaga bent.

Hotyera Pál nyugszik,
Oprea nyugudik,
nyög, bajlódik, mondogat,
kezére bujik.

Jó pénztől elestünk,
sikos a sár, fogas szél,
fütyülj eső, alhassunk!
Rég nem esett, testvér, ilyen:
munkanapon ülni!

Méliusz Józsefnek

Salamon Ernő: Ringató

Aludj, mucskos, én altatlak,
most az én kényemre hagytak!
Ha mindjárt el nem aludsz,
megfúvatom a hamút,
szelet teszlek éleszteni,
engedlek a jégre menni,
kútra, veder vizet merni
krumpli alá főni tenni,
lemenni a verembe,
– piros murok engedj be! –
lefölözni a tejünket,
kötélre vinni az inget,
fúvó szélbe kapdosni,
dagasztani, taposni,
kemencénél álldogálni,
bajt hallgatni, szóra várni:
“Sok a gyerek, asszonyság,
csupa bánat, bosszúság!”

Aludj, mucskos, aludhass,
kicsi ágyadban, nyughass!
Vadásztam egy verébre
s elszállt. Az lesz ebédre.
Csíp a pólya, lepedő?
Megfullaszt az állkendő?
Nem tetszik a szállás, kvártély?
Ne fizess a szoptatásért!
Ma este sötétedéskor,
nap után, kölyökveréskor,
indulj el a városba,
pólyás húgom, Piroska,
hátha, hogyha felfogadnak
úri néninek, gazdagnak!

Ilonának