Salamon Ernő versei

Salamon Ernő: Március

A telő vizek partján már a lomb
új színt kapott a kergetőző széltől,
a hó alatt terméketlen zsibong
a föld és puha ölelésre kél föl.

Jár mezítláb a játszó zaj csapatja,
hangos az asszony szája, hogyha mos,
a patakban szennyesét lobogtatja,
s a sárga lébe cuppogón tapos.

Vidám az élet új arca ilyenkor,
házból kioson a kehes öreg,
a szeme olyan, mint a zavaros bor,
s nézése el a messze hegyre megy.

– A tüdővészt, azt ki gyógyítja meg,
csak az élettelen dolgok élete örök? –
kérdi, megfordul és a házba megy,
ágyába fekszik, piros vért köhög,
s a jövő őszt biztos nem éri meg.

1933.

Salamon Ernő: Mogorva nyár

Mogorva nyár,
letörő ág, rideg hegy,
van sodra már
sötétvörös vizeknek.

Kelj, ne heverj!
zendül szava a tájnak.
Pöröly s gerely
felel vissza imádnak.

Pernye, üszök,
rongy, vér, seb, bú kisérnek,
zsindely s küszöb
batyudban el nem férnek.

Lesnek, vigyázz,
parancs, bot, bosszú, vétek,
bús bőjti gyász
és huligán cselédek.

Ne menekülj
földbe, rögökbe, fába,
ülj, ne repülj
csendesebb, jobb hazába.

Hegynek, rögnek
támasztjuk izmos hátunk,
sziklát löknek
szavaink, ha kiáltunk:

Kolera! Vész!
Járvány! Éhség és inség!
Acél, serét,
ólom dagassza pincéd!

Brassai Viktornak

Salamon Ernő: Szegény ember fiának!

Szegény ember fiának
vas kellene nadrágnak!

Homály kéne világnak,
gyújthassa meg lámpának!

Az eső szalmazsáknak,
vihar éji óráknak!

Zárás pincébedugás
kéne s rögönaluvás!

Tikkadó víz. Gonosz fa
kedves szívét felhúzza!

Mocsárral elkeverjék,
földdel döngessék mellét!

Baj, kamat és puszta víz
csüggesszék a sírban is!

Fiai szolgáljanak,
sót, rezet kapáljanak!

Unokái haljanak,
leányai háljanak!

Szegény ember fiának
kötél kéne barátnak!

Amiért, hej, amiért!
Semmi másért, csak azért!

Salamon Ernő: Már túl a tárgyakon

Ösvényes dombi fű, bádog a napban, nyár van körültem.
Tátogok én is, mint aki ébred: hová kerültem?

Nem visz a nagyvíz? Iszaphajam, kövülő szemem nem veri híd?
A napbeli színekért tanuskodom s hallom az élet kis jeleit.

Már túl a tárgyakon s a köznapon s az ünnepen és örömön,
remegő szerveimen a fulladást, égést dörömbölöm.

Már csak szelid füveken, pázsitokon s kútaknál állok testtelenül
már csak a föld s az itthoni ég lássa a férfit, míg estje leül.

Talán elfelejtettem meghalni, kiterülni, ülni sötétbe,
elmegyek megkeresem, miért él a férfi (halnia kellett) s mi volt a vétke?

Mi volt a vétke? Mi volt a vétke? Mi volt a vétke? Sötétbe vessék!
Élni akart a tiszta szivével, meg kell büntessék!

Salamon Ernő: Földnélkülieknek

Kijut bizony minduntalan
a búcsúzásból,
nem nyugodhatsz, hajléktalan,
se itt, se máshol,

padlásod lim-lomát cipeld,
vidd el magaddal,
nem vagy magad, ha együtt vagy a
rongyaiddal.

Az ágy síróját ne feledd,
veled költözzék,
veled rongyolják a szelek,
veled kötözzék!

Százegy kínoddal, egyedül,
nyomorulj, jobbágy!
kölyök s kamat fejedre gyűl
s nagyon hű hozzád!

(Keserű szájba kis falás,
se kerülhet e tájon!
Kell, hogy a világba láss,
itt, ne a másvilágon!

Kell, hogy odúdból kinézz,
figyelmezz az időre,
rikolts rá minden gyülevész
rablóra, lebzselőre!)

Bányai Baumgarten Lászlónak

Salamon Ernő: Székely munkásdal

Öreg János cirkulás
meghalt tegnap este,
ezután csak ínnapol,
nem szigorog teste.

Ezután csak ínnapol,
én is ínnapolnék,
én is csak úgy nyugudnék,
nem is robotolnék.

Kotlós kútja adj vizet,
köpj penészt fala ki,
mért is tudott falni ő,
mért tudott harapni?!

Jobb, ha a férfi ínnapol,
ha fődbe eresztik,
nem ehetik rogyásig,
nem ihatik vesztig.

Salamon Ernő: Nagyon kicsi vers

Délelőtt.
Fonák mosolygás, semmi meleg nap.
Kicsi világ. Köd volt. Temetik a fényt.
Nagykabáttalanság.

Pim, pám, citera jajgat,
valaki szőnyegeket ráz ki énekelve.
Valaki megbotlik, nagy kezén tüzifát cipelve
Hó még fehér, jég ragyog, messze gyár dudál.
Szánon visznek rönköt, orr fagy, ragad le szem.
Az országút nyomán pár ember keres falut.

Egy kanyarnál megáll valaki, találja, hova jut.

Mindegy, akár jobb, akár balra tér:
se jobbra nincs, se balra nincs kenyér.

1933.