A pásztor-sípon sír a régi nóta,
Meghalt a kedv, a pásztor-tűz nem ég…
A mesemondók elnyűtt szövőszékén
Nem kelnek-élnek vidám, új mesék.
Köd mindenütt. Torz ének, érthetetlen.
A költők lantja egyhúru, beteg.
Elűzni bút, megváltani keservet,
Nem támad kobzon kacaj-fergeteg.
Derüt keresni élvek mámorában
Csak szines fátyol ámitás felett.
A hajnal újra ránk veri bilincsét:
A bús, kifosztott, nyügös életet.
Kiket a népnek Isten maga küldött,
Ti mesemondók, költők, álmodók
Gyujtsátok fel a tüzeket a sikon,
Arany-patakban zúgjanak a szók.
És vessetek vetést a tarlott szivbe.
Dalban-mesében élet-örömöt,
Kiket a népnek az Ur maga küldött:
Vigasztalásul, kétségek között.
