Kihajolva a napos útra,
A violák már nyílnak újra.
Ó milyen édes, bús varázs van
A violáknak illatában!
Mikéntha csak szivembe szállna
A tizenöt év aranyálma.
Ó rózsakor, midőn az égbolt
Olyan sugárzó, tiszta, kék volt!
S a falut szinte újra látom
Meleg, nagy, délutáni árnyban.
A kedves kis ház ereszébe’
Ott még a régi fecske fészke.
Lombos még a szederfa ága,
Az én nevem van rajta vágva.
A zöld pad! Rajta hányszor ültem,
Víg fecskék nyilaltak körültem.
S az udvar violával tele,
Oly édes illatot lehele!
Zöld udvar, violák körötte,
Legyetek százszor is köszöntve!
Házacska, állj mindig vidáman,
Édesen lengő illat-árban.
Mosolygó nyári nap sugára
Hulljon rád, nyájas fénnyel áldva!
S ne legyen – telnek bár az évek –
Soha üres a fecskefészek!
