Ősz.
A daltalan, a hidegfényű légben,
Finom fonalak lengenek fehéren,
Tán szálai a nyár szemfödelének.
Szétfoszlott álmok, eltépett remények.
Tristia.
Csak kettő szomorú e földön,
Hol látni annyi szépet és nagyot,
Csak kettő szomorú: a börtön, –
S a szív, mit álma elhagyott.
Kövek.
Az ember nem jut ki a kőbül:
Élőre dobja a harag;
S a holtnak, emlékeztetőül,
A szeretet követ farag.
