Én is vesztettem már – kit magános órán
Megsirassak lelkem egész fájdalmával,
Össze forrott szívem – e sötét világnak
Egy kis porszemével – egy uj sírhalmával.
Élet és sír között van megosztva szívem,
Mint magános tölgy a puszta közepében.
A milyen magasra nyúlik fel a légbe,
Ép oly mélyen fészkel a föld kebelében.
Sötét hollók jönnek sötét hollók szállnak,
Le is törnék sulyok alatt a fa-lombja. –
Ha virágos gyepen játszó gyermekeimnek
Felrebbentésökre nem terjedne gondja. –
Meghajlik a lomb, a hollók felrepülnek,
De sötét mezökről ott marad az árnyék, –
Át villan keblemen az örök egy percze…
Mégis mégis mintha övig földben járnék.
Korán elhunyt leányomhoz
