Ha találnék embert, ki mindent megért,
Kutatás nélkül, hallgatva
Hazugság nélkül nem vallatva,
Nem kérdezve, mit és miért.
Mint fehér abroszt göngyölíteném fel,
Szívemet, lelkemet egyaránt,
A szennyét és az aranyát
S ő csak értene értelemmel.
S ha a szívemet kifosztottam,
Mindent odaadtam majd,
Nem éreznék bánatot, bajt,
Úgy érezném, meggazdagodtam.
Givot Zeid, 1942. augusztus 14.
