Ásítós, mosdatlan vasutas
őgyeleg az izzadt, keserű váróteremben,
melyben az utálat öklöndözik
leragadt szemekkel.
Zsírfoltos batyuk, kajla kosarak,
szurtos parasztok kuporognak
bűzben bóbiskolva.
A villany oly gyenge már,
mint ájult apáca.
Jön a hajnal fázósan és mogorván,
piszkosan tápászkodik fel a téglagyár mögött.
Tárcsák verődnek össze,
kopott, koldus vagonok szégyenkeznek
a rosszkedvű rideg virradatban.
Beteg lámpa inog
bánatos ívben,
fütyül a tolató
fanyarul, fáradtan,
zöld a váltó szeme:
mehet!
És te megjelensz fehér kalappal,
üdén és kívánatosan,
tisztán tündökölve és titokzatosan,
mint színpadi csoda.
Ki vagy?
Houbigant árja úszik mögötted,
puha hálószabók szaga,
hordár bőröndöket hoz,
melyeken színes cédula.
“Albergo della Luna Palermo” –
szól az egyik s a másik így beszél:
“Hotel Imperial Bruxelles”.
Vidám szerelmes ágyból jöttél,
esti fürdő után,
csókzápor után,
csókmámor után
és boldogan aludtál,
mint jóllakott vadállat.
Ki vagy?
Szép vagy.
Gőgösen lépkedsz a peronon,
illatok fátyla libeg utánad
s én búsan, irigyen találgatom
kiléted, utad, múltad
s a célod.
Ritka, idegen virág vagy,
kinek nem tudom nevét és honát
de szédülve szívom illatát.
Szép asszonyi élet vagy,
akit nem ismerek,
aki csak idegen férfiak számária
kín, gyönyör, élmény és csoda,
míg nekem csak vágyаkat csókoló
szomoгúság.
Istennő vagy, aki eltűnik,
mint minden égi jelenség,
aki kényesen és kényszeredetten lépked
ezen a bűzös, döglődő,
batyus, kis állomáson,
ebben a rút, rideg, rossz szagú reggelben.
Titok vagy-e, vagy messzi vágy?
Úgy szeretnék veled menni,
messzi menni,
messzi menni,
veled menni…
Veled menni,
te fehér kalapos, te isteni, te drága
és soha vissza nem jönni
e bűzös, bánatos, batyus, kis állomásra.
1926.
