A reménytelenség fokán,
A végtelen nagy ég alatt,
Az összetört szivek jogán
Tilos vágányokon szalad;
Sehol nyugalmat nem talál,
Kattog, nyerít, üvölt, ugat,
– Meghalni rajta rút halál! –
A tébolyult életvonat.
Ki tudja, hogy mi fűti őt?
Tán gyilkos fájdalmak heve?
Ezért látjuk rohanni őt
A végtelenbe így bele.
Ezért kering ilyen vadúl,
Ezért ugat, nyerít, üvölt,
Szívén a tét fájdalma dúl,
A lété, melyet meggyülölt.
Virágok voltak rajta tán,
Miken megindult a vonat;
Csóktól égett az ajka tán,
De csók és virág – megrohadt.
Most már csak gyászát lengeti,
Füstök komorló fellegét,
Éltét e gyásszal lengeti
S e gyászos élet kell-e még?
A reménytelenség fokán
Int állomás felé nem egy,
De p a tört szivek jogán
Futását nem lassítja meg;
Rohan keresztül mindenütt
A tébolyult életvonat,
Amíg a végső perc nem üt
S az élettűz le nem lohad.
Addig – bár semmi célja már –
Bömböl, zihál az érctorok,
Jön őszre tél, tavaszra nyár:
A megvadult vonat robog;
Koromtól egyre feketébb,
Rozsdától egyre üszkösebb,
Ha látod őt, szivedbe lép:
Tetőtől talpig tiszta seb!
A reménytelenség fokán,
A végtelen nagy ég alatt,
Az összetört szivek jogán
A pusztulás jelé halad;
Sehol nyugalmat nem talál,
Kattog, nyerít, üvölt, ugat,
Amíg örökre meg nem áll
A tébolyult életvonat.
Az Est hármaskönyve, 1924
