Már csak benned létezik,
Kiért a lelked úgy éhezik.
Bár a fájdalmad el nem ül,
De ő végig ott él legbelül.
S amikor kitárul belső világod,
Amit a szem nem lát, meglátod.
Mikor a tested már nem láncol,
A lelketek végre együtt táncol.
Aki benned volt, körbe ölel,
S úgy érzed, az égig emel.
Akkor rájössz igazán,
Kit mélyen őrzöl, megtalál.
Ha egyszer újra érinthetne,
A tél benned véget érne.
Mely a szívedet fagyba zárja,
A felengedést várja az imája.
Ha egyszer újra átölelne,
Az minden gondot feledtetne.
Felébredne az, mi meghalt belül,
Nem lennél már árván, egyedül.
Ha egyszer újra szólna hozzád,
Felismernéd az otthon hangját.
Csodás dallama átjárna téged,
Mely mindent megtenne érted.
Ha egyszer újra láthatnád,
Poraidból ott feltámadnál.
Így jár az, megértenéd végre,
Ki a remény előtt hajlik térdre.
Mert a remény túléli a tested,
S bár addig hiába kerested,
Akkor ő ott áll majd előtted,
És letörli a könnyed, helyetted.
Miért születnek a könnyek,
S nem állnak el könnyen,
Ha búcsúzik valaki,
Ki a szívedben lakik?
Nem jönnek a szavak,
A fájdalom marad.
És a remény, a hit,
Időzik majd itt.
Kézen fogják egymást,
Csak hogy te is lásd,
Talpra kell állnod,
S nem bezárnod.
Tudnod kell, a végtelen,
Nem is oly képtelen.
Ha magadhoz engeded,
Támaszod lesz neked.
Akit most elvesztettél,
Ugyanúgy nélküled fél.
S bár megérti a fájdalmad,
Azért reméli az oltalmad.
Várja, hogy erős légy,
Hogy minél több hittel élj.
Még ha ő is az erősebb,
Így lesz teljesebb.
A súlyok rajtad,
Tán megmaradnak.
De ha bírod őket,
Megnyugvást ígérhet.
Miért születnek a könnyek,
S nem állnak el könnyen,
Ha búcsúzik valaki,
Ki a szívedben lakik?
Mert a könnyek beszélnek,
Szavak helyett mesélnek.
Láttatják az erőt,
Belőletek eredőt.
Megmutatják, hogy igaz,
S ez számotokra vigasz.
E kötelék nem szakad el,
Az idő hiába is szalad el.
Ha majd elérkezik,
A bánat feledkezik,
Ahogy ott álltok az úton,
Mosolyogtok a múlton.
Miért születnek a könnyek,
S nem állnak el könnyen,
Ha búcsúzik valaki,
Ki a szívedben lakik?
Hogy ne kelljen szó,
Mert nem elmondható.
S hogy rájöjj általa,
Érték kettőtök dala.
Olykor elszakít egy dermedt pillanat,
Hogy magad is elveszel a súly alatt.
Nem látja szemed, nem érinti kezed,
Többé nem hallod a hangján a neved.
Megfagy benned nélküle minden,
Úgy érzed, nincs ki felmelegítsen.
Bármit megtennél, csak egyszer lásd,
De a hiánya feléget minden varázst.
Mégis tudnod kell, ha így érzel,
Ha csak a testet látod, elvérzel.
A világ úgy fog teljesen áthatni,
Hogy a lelket is engeded láttatni.
Elfogadod, hogy a veszteséged,
A túlvilágon őrzik meg neked.
Míg számodra is eljön az idő,
Ez legyen benned éltető erő.
A távozása nem volt véletlen,
Várta már, mi ide küldte, a végtelen.
Ő viszont téged vár majd odaát,
Ahogy a világok küszöbét léped át.
Addig is hallja, ahogy lélegzel,
Tudni fogja, amikor érkezel.
S mivel ő is azt kívánja,
Együtt lesztek még utána.
Úgy érzed, elveszett a semmiért,
Mindaz, aki addig benned élt.
Aki jelentette számodra a világot,
Többé nem jön, csak várhatod.
Úgy hiszed, örökre elengedte a kezed,
S nem hallja már a kiáltásod, a neszed.
Hogy azt sem látja, mi történik veled,
A nagy üresség, mi megmaradt neked.
De míg fojtogat a szomorúság,
Örvénylik körülötted egy másik világ.
Amit nem láthatsz a szemeddel,
Bár létezik, ezt soha ne feledd el.
Körbe fon téged, lehet nem érzed,
Mert nincs rá megfelelő érzéked.
De valahányszor egyedül érzed magad,
Nem is sejted, hányan simítják a hajad.
Hányan állnak körülötted azt várva,
Hogy üzenetük a szíved átjárja.
S közben minél inkább észre vedd,
Csak a test ábrándját kergeted.
Hogy tudd, itt minden látszat,
Lélek vagy, a test csak játszhat.
Bár benne utaztál egy életen át,
Annak lelked viszi ajándékát.
Akit hiányolsz, mert nem látod,
Már ismeri az egész világot.
Hogy nem létezik véletlen,
És örök elválás sem az életben.
Akiért a könnyeket a szíved ejti,
A gyászod csak, mi előled rejti.
De mindent megtenne, hogy érintsen,
Szebbé tegye, ahol ő már nincsen.
S hogy tudd, azt szeretné a legjobban,
Ő mindig ott lesz, hol a szíved dobban.
Figyelemmel kíséri majd az életed,
Körbeölel féltőn, vigyázza éjjeled.
Most elindult, mert indulnia kellett,
Bár neki is fáj, mit a hiánya keltett.
Megérti igaz, de mégis az a vágya,
Hogy higgyen benne, ki haza várja.
Hogy tudd minden pillanatban,
A túlvilágban igazad van.
S akit szerettél mélyen és igazán,
Karodba zársz az időd hajnalán.
Nehéz elképzelni azt a helyet,
Ahová a lábad el nem vihet,
Hol ott van, akit szerettél,
Kit soha el nem feledtél.
Kinek a hiánya most úgy éget,
Teljesen felemésztve téged.
Ki soha nem volt ilyen távol,
Hiába találod meg bárhol.
Kivel mit meg nem adnál,
Leragadni a pillanatnál,
S akivel ezt az életed,
Tovább most nem élheted.
De míg itt vagy, ne feledd,
Ő sem engedi el soha a kezed.
Végig kíváncsi a léptedre,
Büszke akar lenni létedre.
S végül te is oda térsz vissza,
Ahol az ajtót majd éppen ő nyitja
Neked, aki ott állsz szótlanul,
S már tudod, ölelhetsz gondtalanul.
Rájössz, a távolság csak a testté,
Amit annak elmúlása tör ketté.
Hisz a lélek tovább halad,
S a végtelenben találod magad.
Megváltozik ott az idő,
Kezüket fogják múlt és jövő,
S ahogy érzed őt újra, belátod,
Mégis tudod szeretni a világot.
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad –
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
hoztad el – kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve –
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
1935, 1936. december
Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng, – az voltam én.
Sorsomnak gyászán se könnyezetek,
s ne mondja a pap: “Ime, porba hullt!”
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.
S mikor a szónok a sirnál beszél,
és végül kiált: “Hát Isten veled!”
ne le a sírba integessen nékem,
fölfelé nyujtson búcsuzó kezet!
A láng ellibbent a sötétben,
amint betört a szélroham,
de mi már hallgattunk is régen,
mint az öregek, komolyan,
nekünk nem mondott semmi újat
az a hirtelen zivatar,
belénk nem csapkodtak a gallyak,
minékünk nem volt ravatal
az elfeketült föld s a mennybolt,
mely oszladozni fölfakadt.
(Csak most emlékszem rá, milyen volt!)
Még csak biztató szavakat
sem szóltunk, nem néztünk egymásra,
mint munka után ki leül.
Csak ültünk ott, mi három árva,
ki-ki magában, egyedül.
1935. augusztus 12.
Szól a telefón, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt
szíved a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.
Mit mondjak most? Hogy ég veled?
Hogy rég megölt a képzelet?
Még nő szép szakállad s hajad.
Fölmondjuk sok szép versedet.
Mosdatnak most. Anyád sirat,
s társadtól jön egy sírirat.
1937. április 5.
