Ó Istennek kedvese,
Szentléleknek jegyese,
Szüz Mária, ritka kincs!
Isten után mássad nincs.
Téged ég-föld magasztal,
Nagy királynéjának vall,
Mária, méltóságod nagy,
Angyaloknál feljebb vagy
Szüz méhedben fogadtad,
Szüz emlővel szoptattad,
Szüzen szülted fiadat,
Mindenható uradat.
Kiss nyájadat oltalmazd,
A bünt tőle távaztasd,
Te légy a mi gyámolunk,
Könyörülő asszonyunk.
Engedd: téged kövessünk,
Tiszta szivvel szeressünk,
Égjen bennünk ez a tüz,
Hozzád, kegyességes Szüz!
Engem gyengébbnek faragtál ki,
Hogysem próbáidat
Állhatnám, Uramisten
Dícsérve Téged rendületlenül.
Azért ígyen könyörgök Hozzád:
Ne próbálj engemet!
Tudom, hogy vannak választottjaid,
Akiket szentté finomít a bánat,
Akiket hőssé edz a szenvedés,
Akik áldják és magasztalják
Süvöltő ostorod,
Mert minden csapás nyereség nekik.
Nem én, nem én!
Én igazabbá, emberebbé
Nem tisztulok sötét eged alatt.
Engem csak torzzá teszel és fonákká,
Engem csak összetörsz,
De szobrot szenvedéssel
Mégsem faragsz belőlem, Istenem.
Nekem kék szemed derült ege kell,
Örök mosolyod aranykupolája,
Őszi erdőkben halk lélekzeted:
Hogy kinyíljék szívem,
Szépségben s szeretetben – másokért,
Hogy ne kerengjek, mint a kerge állat
Veszett irammal, öntudatlanul
Önzésem és nyomorúságom
Őrült köreiben.
Ha azt akarod, hogy dícsérjelek
Szárnyaló énekkel, én Istenem:
Adj enyhülést, ne próbálj engemet!
Majd elmúlok szelíden, mint egy álom
És följárok bús téli éjszakákon.
A magyar bánat szenderét virrasztom
S kopogtatok a túlvilági ajtón.
A magyar Istent kérem csöndesen meg,
Hogy irgalmazzon árva nemzetemnek
S véremnek bíborából lesz kelendő
Az új hajnal, a boldogabb jövendő.
A hosszú éjet egyedül virasztom,
A meleg fészken szunnyad gyermek, asszony;
Künn csikorog, szikrázik a holdfénybe
Havas Szilveszter metsző, tiszta éje.
Alvók közt ébren egyedül vagyok,
S az égen ti, mosolygó csillagok
Térségein a kéklő végtelennek…
De én ez éjt nem csillagon merengek.
Elűl a vágyban emésztő gyönyör,
Mely tépett szárnynyal végtelenbe tör!
Hiú remények, lehetetlen álmok, –
A csend megihlet és magamba szállok.
Magamba szállok… Édes Istenem,
Milyen hívságos minden idelenn!
Mint hajt az élet, száll a perez, az óra,
És mily keveset fordítunk mi jóra!
A jóra, mit az égi kegyelem
Örök munkául hagyott idelenn,
Hogy e göröngyön küzdelmes tusába
Emelne annak égi származása.
A jóra, a mely titkon áldozó,
Szívből fakadva lesz áldást hozó,
Mely részt követel a mások bajából
És véle csak jó angyalodnak számol.
Szomoru lesz, a ki magába száll;
De lelke édes enyhűlést talál,
Míg gyónva tisztul, s foltja egyre gyérebb,
Ha törödelmed bűneidhez méred.
Kevés erénynyel, hívságban dúsan
Éltem ez évet, – Te tudod, Uram! –
Jóságod óvott meg, hogy rossz ne érjen,
A jót magamnak tudtam be kevélyen.
Tulon becsültem magamat nagyon,
Vágyakkal csüngtem egy szép csillagon,
Hogy majd elérem – mit száz jobb nem ér el, –
Az ember-elme gőgje égig ér fel.
Oh balga szív! oh hívságos erény!
Csak azt szerettem, a mi az enyém. –
A szív önzésén sose győz az ember,
Csak az “enyémért” villog itt a fegyver.
Ha bú, öröm, csak az enyém legyen,
Az én világom, az én mindenem
De a ki áldoz neje, gyermekének
Eleget tett-e már, Uram, tenéked?
Oh, ez-e az az édes szeretet,
Mit szent fiad a hegyen hirdetett,
Hogy mindeneket egyesítve benne,
Szent örökségül szállna mindenekre?
Ez-e a jóság, mely enyhít, segít
És kötözi a világ sebeit?
Könnyeket szárít, melynek sírja tenger…
Oly rideg, önző, hívságos az ember!
Ha nem sújtana engem is a vád
Szavamat, Uram, tán meghallanád.
Lelkembe most a szeretet világol,
Aggódva kérdem: mi lesz a világgal?
A te szerelmed ég csak vég nekűl,
A te jóságod tart meg egyedűl!
Ki birna más a kitörő viharral?
A szívek telvék bosszúval, haraggal.
Mit szeretetünk el nem ringatott,
Az ős gyűlölség, lappangva szított
Vak indulattal, megjósolja vesztünk,
Mert jóságunkkal le nem fegyvereztük.
S míg itt a háborgó Vulkán felett
Mi hivalkodva sértjük az eget,
A nyomor kilép szennyes hajlokából
És szíved előtt, óh Uram, bevádol!
Mi lesz a sorsunk? mit hoz a jövő?
Ne légy te jósa, bús töprenkedő!
Hívságos ember, ne küzdj végzeteddel,
Törvényt az Ur lát, akaratja rendel.
És Ő szövi az ember-végzetet
Abból, mit itt az ember végezett.
Nem jobb-e Uram, megnyugodva ebbe,
Letenni sorsunk a te szent kezedbe?
Soká borongtam, ím az óra üt.
Isten nevében, béke mindenütt
Oh jőjj Uram és kezdd velünk az évet,
Hogy majd ne érne panaszok közt véget.
Bő áldásoddal szállj le mi közénk,
És oszdd ki a te szent szived szerént.
Szűkölködő ma mind csak téged áldjon,
A hívságos, mint én, magába szálljon.
Kinek szívében nincsen szeretet,
Oh tedd szivére áldott kezedet!
S kinek szemétől mélység mit se rejt el,
Szelíden bánj a háborgó vizekkel.
És keresd fel a néma szenvedőt,
Keresd fel Uram legelőször őt;
S mit esdve itt a jók imába szőnek,
Szelíd szavakkal nyújtsd a szenvedőnek.
Jöjj mi Urunk! a béke jő veled!
Töltsön be minket a te szellemed.
Oh adj minékünk egy kis jó világot! –
Halottainknak békés, csendes álmot.
O szent Emid, hired nagy!
Csuda tévő martyr vagy,
Te nevedben sok gyógyult,
Inségébül szabadult.
Kérésedre, drága szent,
A föld indulástul ment,
Olaszország a tanu,
Sok más város és falu.
Mi is hozzád járulunk,
Lábaidhoz borulunk,
Nagy hatalmu szent Emid!
Kérésünket égbe vidd.
Te légy a mi szószóllunk,
Föld remülvén, óltalmunk.
Enyhitsd Urunk haragját,
Távoztassad haragját.
Hullám felett, halász felett
Magasan állsz, Madonna.
Imádva, el nem érve.
És jól van így, hogy ily magasban állsz.
De nézd, Madonna, a szegény halászt
Viszi a tenger és viszi a vére,
S annyi a szirén, sellő, hableány…
Ne neheztelj, Madonna.
A tenger zúg és zúg a vére,
Száz szirén énekel.
Azért, Madonna tenger szirtfokán,
Ne fordulj tőle el.
Mert habbá lesz, mi habból vétetett,
Kihal a csalfa ének.
Te megmaradsz a tengerek felett
A lelke jobb felének.
Imádva, el nem érve.
Hát ne neheztelj, ha viszi a tenger,
A tenger és a vére.
Ne neheztelj, Madonna.
