Ima témájú versek

Reményik Sándor: Ne próbálj!

Engem gyengébbnek faragtál ki,
Hogysem próbáidat
Állhatnám, Uramisten
Dícsérve Téged rendületlenül.
Azért ígyen könyörgök Hozzád:
Ne próbálj engemet!
Tudom, hogy vannak választottjaid,
Akiket szentté finomít a bánat,
Akiket hőssé edz a szenvedés,
Akik áldják és magasztalják
Süvöltő ostorod,
Mert minden csapás nyereség nekik.
Nem én, nem én!
Én igazabbá, emberebbé
Nem tisztulok sötét eged alatt.

Engem csak torzzá teszel és fonákká,
Engem csak összetörsz,
De szobrot szenvedéssel
Mégsem faragsz belőlem, Istenem.
Nekem kék szemed derült ege kell,
Örök mosolyod aranykupolája,
Őszi erdőkben halk lélekzeted:
Hogy kinyíljék szívem,
Szépségben s szeretetben – másokért,
Hogy ne kerengjek, mint a kerge állat
Veszett irammal, öntudatlanul
Önzésem és nyomorúságom
Őrült köreiben.
Ha azt akarod, hogy dícsérjelek
Szárnyaló énekkel, én Istenem:
Adj enyhülést, ne próbálj engemet!

Ungvárnémeti Tóth László: Az ifjúság Istennéje

Téged üdvözlek, kegyes Isten Asszony,
Hébe, Hérának szeretett leányát,
S majd Heraklesz tetteiért Olümpban
Égi jutalmúl
Nyerte mátkáját. Te vagy, aki által
Boldogok lőnek magok a hatalmasb
Istenek. Nektárod adott virágzó
Éltet azoknak,
Kikre a csészét köszönéd. De Krónósz
Bár örök, mert ambroziával éle,
Csintalan vénségre jutott: nem itt ő
Mennyei nektárt!
Én ha választnom szabad, arra kérlek,
Adj kevés nektárt kegyes Isten Asszony:
Kész vagyok mindég örömest kimúlni
Zöld tavaszomban.

Móra Ferenc: Kenyérért való imádság

Isten, ki végzetünk felett
Úr vagy örömbe, búba,
Ó, légy atyánk s tekints le ránk,
A tékozló fiúkra.
Bűnök tüskéin térdelünk:
Irgalmasságot tégy velünk
S add meg nekünk
A mindennapi kenyerünk!

Imára kulcsolt két kezünk
Csörget csufos bilincset,
Rab nemzetet, tudjuk mi jól,
Fehér kalács nem illet.
Ha szükös lesz, ha ize vesz,
Ha csűreink ocsuja lesz:
Add meg nekünk
A mindennapi kenyerünk!

Méltók vagyunk-e, vagy se rá,
Itéleted ne nézze:
Erdőnek, mely elvénhedett,
Kivágatás a része.
Mi sorsunk: fejsze és fürész,
De gyönge sarjainkra nézz
S add meg nekünk
A mindennapi kenyerünk!

Ó, hány éhenhaló gyerek
Sír fel hozzád az égre!
Ó, hány szülőnek elpereg
Cseppenként szive vére!
Teneked is volt egy fiad:
Az inges kis Jézus miatt
Add meg nekünk
A mindennapi kenyerünk!

1919.

Sárosi Árpád: Pünkösd

Az ifjuság: a duspazarló reggel,
Pogány oltárán tüzet tékozol.
Könnyelműn bánik az isteni keggyel,
Egész világé ez a tüzbokor.

Estszürkületben már alig parázslik.
Szánd meg Uram e fösvény életet.
Légy irgalmas a szegény tékozlóhoz,
Ha küszöbödnél szava megered:

Adj tüzet a multbékós szemekbe,
A szomjas szájba csókok lángjait,
Fáradt karokba vérlávák patakját
És igy bocsásd el pogány fiaid.

Bocsásd el őket élet-kertjeidbe.
Mind jó szivü az, aki tékozol.
Nagy sóhajával, az utolsó éjnek,
Lobbanjon el az áldott tüzbokor.

Juhász Gyula: Kérdések

Az éveket, a messze, messze szálló
Szép éveket, Uram, ki hozza vissza?
Vagy várja őket örök kikelet?

Szerelmemet, a messze, messze illant
Szűz csodaszarvast, Uram, hol lelem meg?
Vagy várja őt is egy örök csalit?

A bánatot, a messze, messze elment
Szent felleget, Uram, hol látom újra?
Vagy várja őt is örök üdv ege?

Az életet, a messze, messze tévedt
Víg életet, Uram, még megtalálom?
Vagy tán a Fájdalom csak az örök?

Bárd Miklós: Orvtámadás

Orvtámadás volt – elsodró attak,
Hozzám ütött a csont lovag,
Száguldva jött az új próbálkozásra,
Eliszkolt, mikor elhibázta,
De két szemgödre gyilkos gúnyt cikázott:
Majd holnap győz – ma csak cicázott.

Hogy győz – az közhely, a halál se más,
De lelket ernyeszt az orvtámadás.
Hát, uram Isten, arra kérlek,
Ki sose féltem mást, csak téged,
Neveld a dacot megviselt szivemben,
Ne engedd, hogy e rossz csont rám ijesszen.

1933.

Balassi Bálint: Adj már csendességet

Adj már csendességet, lelki békességet,
mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
kit sok kín fúr!

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár
mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd
vesztségére!

Nem kicsiny munkával, fiad halálával
váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet
teljesíts meg!

Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága
feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen
s romlást valló.

Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást
ereszthet-é?
Éngem, te szolgádat, mint régen sokakat,
ébreszthet-é?

Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem
igéd szerint,
Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen
hitem szerint,

Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak
áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek
letört szárnyát;

Repülvén áldjalak, élvén imádjalak
vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván,
bú s kín nélkül!

Ady Endre: Uram, ostorozz meg

Uram, bántottál, űztél, megaláztál,
Sokféle ostort suhogtatott kezed:
Te tudtad, miért.
Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett.

Hajh, bűnös voltam, nótáid elloptam,
Nőid csókoltam s kortyongattam borod.
Méltón sujtott rám
Könnyben áztatott, sós, éles ostorod.

Minden bűnömből külön ostort fontál,
Csöpp, beteg vérem sokszor kiütközött,
Ám csók-ostorod
Legfájóbb ostor ostoraid között.

Uram, utólszor evvel ostorozz meg
Nagy bűnök után méltón, fájón, nagyon
És azt az asszonyt,
Kire korbácsolt, rossz szívemet hagyom.