A’ zöld árnyéknak hivessében,
mibőn Zefir támadt az Égben,
egy forráshoz ült Rozilis
és melléje Dafnis.
Az erdőt tölték énekléssel,
hagyíták egymást füvetskékkel,
ingyerkedtek, hempelgettek
‘s több tréfákat üztek.
Meg-hevülvén Dafnisnak szive
az ápolgatásra gerjede,
az, a’ mint a’ tsókot futá,
szülőjét kiáltá.
Jönn annya, ‘s tudakozza baját,
Rozilis el-rendelvén haját,
o! már, ugymond, nem segíthetsz,
meg van; viszsza térhetsz.
