“Ah mi jó, hogy itt talállak,
Gyenge lányka, alva látlak,
Alva e hűs domb alatt;
Most ugyan hó arcaidról
S e kis rózsás szűz ajakról
Csókomat nem űzheted.
Majd ha ébredsz, és piros lesz
Arcod, ajkad lángolóbb lesz,
Nem tudod, mi lelhetett;
Én pedig tudom nagyon jól,
Hogy szerelmes csókjaimtól
Ég s piroslik ajakad.”
Zongor így szólt s csókot ejte
Szép kis alvó kedvesére,
S tőle hirtelen futott.
Ébred a lány s érez ajkán
Hőt, s pirúlást álmos arcán
S andalodva tér haza.
Mégis a hűs domb füvére,
Hol megindúlt szűzi vére,
Jött alunni másszor is.
Oh de többé már nem szálla
Húnyt szemére kedves álma:
Szíve forrott, ajka hűlt.
Egykor ülve lelte Zongort,
A mosolygó szőke pásztort,
S monda nyájasan neki:
Csalfa Zongor, jól tudom már
Aki meglopott, te voltál,
Elragadtad álmomat.
Ah jer, adj álmot szememnek,
Adj nyugalmat bús szívemnek
Vagy vedd vissza csókodat.
Görbő, 1823
