Csak álmodám, hogy szép az élet,
Mert lelkem sirva látja már,
Hogy rózsakoszorúja fölött
A fergeteg pusztitva jár.
A bibor levelek lehullnak,
A tavasz fénye eltünik,
S a cserjelomb királyi fészke
Dalával végkép megszünik.
Erdő, mező borongó ködnek
Hordozza szürke táborát,
Mely annyi tündérszép virágnak
Emészti édes illatát!
Elhágy szivemnek égi lángja,
A gondok örvényébe száll,
S a láb, mely eddig szabad bércen,
Most rablánc gyürüjében áll.
De kínos ily csalatkozás!
Hogy szép az élet, álmodám,
És te, ki alkotál, teremtő,
Tán benned is csalatkozám.
